A bevett közgazdasági modellek éppen akkor mondanak csődöt, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, vagyis amikor a dolgok másként alakulnak, mint korábban. Az új modellek kidolgozói még csak az első lépéseknél tartanak.

„Egy fizikus szerint a gazdaságot olyasfajta módszerekkel kell elemezni, amilyeneket a járványok vagy a forgalom modellezésére használunk. Egy pszichoanalitikus Freud szókincséből merít új fogalmakat. Egy perifériára szorult közgazdász azt ajánlja, törődjünk bele, hogy a gazdaság eseményei pontosan nem jelezhetők előre” – olvassuk Mark Whitehouse írását a Wall Street Journalben.

A hatóságok, a beruházók és a bankok néhány egyenletcsoport segítségével szabják meg, milyen magatartást kell tanúsítaniuk a következő időszakban. A pénzügyi válság idején ezek a modellek csődöt mondtak, és most sok kutató egészen új megoldásokon dolgozik.

Soros György, az egyik legismertebb nemzetközi befektető régóta bírálja a piaci szereplők ésszerű viselkedését feltételező modelleket, s tavaly 50 millió dolláros alapot hozott létre, amelyből új modellek kidolgozását finanszírozzák. Huszonhét kutatási terv már el is indult, s a cikk ezek közül mutat be kettőt.

J. Doyne Farmer ötvennyolc éves fizikus a kaliforniai Santa Fe Intézetben évek óta komplex rendszerek tanulmányozásával foglalkozik nagy teljesítményű számítógépek segítségével, és most a gazdaságra próbálja alkalmazni eddigi tapasztalatait. A mai gazdasági modellek alig néhány tényezőt vesznek tekintetbe, például a bankok magatartása vagy egyes résztvevők csődje nem szokott szerepelni köztük. Alapjában csupán a háztartások, a jegybankok és a kormány magatartását veszik tekintetbe. Márpedig maguk a háztartások is sokféleképp viselkednek, és a mai számítógépes kapacitás megoldhatóvá teszi e lehetséges magatartások tömeges feldolgozását. Így meg lehet haladni a mai gyakorlatot, amely abból indul ki, hogy minden helyzetben csak egy-két racionális reagálás lehetséges, és a szereplők ezeknek valamelyikét fogják választani. Holott vannak egészen irracionális döntések is. Farmer elmondja a szerzőnek, hogy az új modellhez sem szükséges több tényező, mint például egy meteorológiai modellszámításhoz, de ezeknek a tényezőknek és kölcsönhatásaiknak feltérképezése hosszú időt vesz igénybe.

Ezzel a projekttel elvben összekapcsolható David Tuckett londoni pszichoanalitikus elképzelése, aki a pénzügyi döntések kutatása során fedezte fel, hogy a befektetési eszközök értékének bizonytalan alakulása arra hajlamosítja a befektetőket, hogy engedjenek a képzelet csábításainak. Az élettelen értékpapírokat olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek folytán ezek képesnek látszanak álmaik megvalósítására. Bizonyos lelkiállapotban bármennyit képesek feltenni egy-egy befektetési eszközre. A hatvanhárom éves tudós az „érzelmi pénzügyek” modelljén dolgozik, de belátja, hogy az elmélet még gyerekcipőben jár.

Whitehouse egy harmadik álláspontot is ismertet: Roman Frydman New York-i közgazdászprofesszorét. A hatvankét éves kutató már fiatalkorában sem hitt a racionális döntéseket feltételező közgazdaságtanban, s nem is tudott beljebb kerülni a tudományos körök perifériájánál. A mai modellek hibájának éppen azt tartja, ami oly vonzóvá teszi őket politikai körökben: hogy tudniillik pontos előrejelzésre képesek. Ehhez az elméletnek fel kell tételeznie, hogy az emberek mindig ugyanolyan logika szerint hozzák meg döntéseiket, s hogy hasonlóképp kell megítélniük a különféle feltételek várható alakulását.

„Ha tényleg ilyen sokat tudnánk, akkor akár a kommunizmus is működőképes lenne” – mondja Whitehouse-nak Frydman. Csakhogy a közgazdász a többi megkérdezettől eltérően nem hisz abban, hogy képesek lennénk sokkal jobb modellt előállítani. Ehelyett azt javasolja, hogy a közgazdaságtudomány törődjön végre bele lehetőségeinek korlátaiba. Jóslatok helyett a kockázatok korlátozását javasolja. Például az állam értékbecslést adhatna bizonyos befektetési eszközökre, s aki az így megjelölt értékektől radikálisan eltér, az tudni fogja, hogy rendkívüli kockázatot vállal.

Frydman mindenesetre nem számít afféle vén bolondnak: Edmund Phelps Nobel-emlékdíjas közgazdász például igen jó véleménnyel van a „korlátozott tudás közgazdaságtanáról”.