„Aki komoly szándékkal ír az egyetemekről, ne azokért aggódjon elsősorban, akik bejutnak a Harvardra, a Princetonra vagy a Yale-re, hanem inkáb azokkal a sokkal nagyobb tömegekkel, akik ki sem jutnak a kevésbé előkelő államokból” – írja a New York Review of Booksban Anthony Grafton, a Princeton történész professzora.

Az amerikai egyetemek tömegével szerepelnek a világrangsorok élvonalában, és méltán, hiszen fizetés, munkakörölmények, felszerelés dolgában kevesen versenyezhetnek velük. Grafton ugyanakkor mindjárt bevezetőben felsorol néhány közkeletű negatívumot is: megesik, hogy orvosegyetemi professzorok gyógyszergyárak által fizetett reklámszerzők írásait jelentetik meg a maguk neve alatt. A nagy magánegyetemek mindenféle protekciósoknak, potenciális adományozók gyermekeinek, és sportolóknak, no meg a fizetőknek tartanak fenn helyeket a jobb jelentkezők rovására. Nem kivétel az olyan professzor, aki interneten küldi el előadásának Power Point változatát a diákoknak, s a közvetlen kapcsolattartást végzős diákokra vagy tanársegédekre bízza.

Ezután Grafton tíz, egyenként több száz oldalas könyvet ismertetve fest meglehetősen kritikus képet az átlagos amerikai felsőoktatási intézményről.

Az alapszintű egyetemi oktatás elején és első két éve után elvégzett összehasonlító felmérések azt mutatják, hogy a diákok 45 százaléka gyakorlatilag mit sem fejlődött kritikai érzék, összetett gondolkodás és íráskészség tekintetében. Nem is véletlenül, hiszen heti átlagban alig tizenkét órát tanulnak (elődeik 1961-ben hetente 25 órát, 1981-ben pedig 20 órát töltöttek tanulással). Egyharmaduktól negyven oldalnyi szöveg elolvasását sem várták el tanáraik egy-egy héten. Érdekes módon a hagyományos,  humán- és természettudományos szakok sokkal jobban teljesítenek, mint a gyakorlatiasnak tekintett média- és üzleti tanulmányok.

A diákok többsége nem tudja, milyen hasznát látja majd tanulmányainak jövendőbeli munkájában, és nem az elsajátítandó ismeretek, hanem a filmekből megismert egyetemi életmód vonzza őket a felsőoktatásba. A jobb egyetemekre anyagi és motivációs okokból rendszerint a felsőbb osztályok csemetéi kerülnek be, így az amerikai egyetem újratermeli a társadalmi különbségeket.

A tanárok alkalmazkodnak az igénytelenséghez, és a kutatást tekintik a legfontosabbnak. Az egyetemek is alkalmazkodnak: kutatási feladatra alkalmazzák a hírneves tudósokat, az oktatás a tanársegédek dolga marad.

Közben az oktatás egyre drágul, a diákhitel egyre kevésbé fedezi a költségeket, következésképp az egész család eladósodik, hogy gyermekei négy, igen kétes értékű évet töltsenek el az alapfokú képzésben. Már amikor négy év alatt befejezik. Mert a halasztás aránya ötven százalékos. És akkor még nem beszéltünk a  lemorzsolódásról. 

„Kipukkanóban a felsőoktatási buborék?” – kérdezi Grafton, de nem tudja a választ. „Tovább kell tanulmányozni a sikeres eseteket és a kudarcos példákat, s meg kell fejteni, mi van a különbség hátterében.”