„Kész rejtély, hogyan juthatott a fejletlen amerikai állam vezető szerephez a világ dolgainak intézésében” – olvassuk Daniel Immerwahrtól, az Illinois állam-beli Nortwestern University történészétől az N+1 magazinban.
A huszadik század közepéig a szövetségi államnak alig volt valami a kezében. A vasutak magántulajdonban voltak, adót többnyire csak a helyi és az állami hatóságok szedhettek, a bankrendszer igen decentralizált volt, ők tartották fenn az iskolákat és a rendőrséget is. Az első világháború után Amerika hamar visszavonult a nemzetközi politikából, olyannyira, hogy be sem lépett a Népszövetségbe. A második világháború után azonban már a világ vezető hatalma volt, és Immerwahr szerint erre a változásra izgalmas magyarázatot találhatunk Inderjeet Parmar manchesteri politológus professzornak az amerikai magánalapítványokról szóló könyvében.
A szerző nem mulasztja el megjegyezni, hogy mindhárom történelmi magánalapítvány, a Rockefeller, a Carnegie és a Ford az után jött létre, hogy alapítóik leszámoltak gyáraik munkásainak tiltakozó mozgalmával. És még csak nem is lelkifurdalásuknak tulajdonítja az alapítvány létrehozását, hanem a csúnya leszámolás után szükségessé váló PR akciónak minősíti. Mindenesetre megemlíti azt is, hogy Ford vállalatbirodalma részvényeinek 90 százalékát az alapítványra íratta, ami azért PR akciónak fölöttébb költséges.
Amerikában nagyszabású ösztöndíjprogramok és kutatási pályázatok indultak az alapítványok pénzéből, hogy létrejöhessen a szakértő kormányzáshoz és külpolitikához szükséges személyzet, illetve megteremtődjön az a szakismeret, amelyre az amerikai bel- és külpolitika építhet. A háború után aztán a három alapítvány külföldön is terjeszkedni kezdett, hogy az amerikai modellnek barátokat és híveket szerezzen, illetve neveljen ki. Parmar mindössze két példát említ ezzel kapcsolatban, s mindkettő igen gyászos. 1965-ben Indonéziában a Ford alapítvány ösztöndíjasai támogatták Suharto tábornok puccsát a kommunista-barát Sukarno elnökkel szemben, amelynek következtében félmillió kommunistagyanús embert mészároltak le, éspedig az alapítvány támogatottjainak tevékeny részvételével. Nyolc évvel később pedig a chilei Pinochet tábornok hajtott végre puccsot a baloldali Allende elnök ellen, s ennek során kétezer embert megöltek, tízezreket kínoztak meg. Viszont az amerikai alapítványok segítségével Chicagóban kiképzett chilei közgazdászok Pinochet uralma alatt kipróbálhatták a neoliberális gazdaságpolitikát, éspedig Hayek professzor és Friedmann professzor személyes részvételével. Mindeközben az alapítványokat Parmar szerint csupán az zavarta, hogy a baloldali közgazdászokat kirúgták az állásukból. Ezért számukra alapítványi ösztöndíjakat és egyetemi állásokat létesítettek. Vagyis – folytatja a baloldali elemző – máris gondoskodtak a Pinochet utáni korszak személyzetéről.
A kommunizmus bukása után az amerikai kormány és az alapítványok egyaránt a szabadpiac és a vállalkozásbarát társadalom eszméjét igyekeznek előmozdítani. Az előbbit azért, mert az uralkodó doktrína szerint ahol szabad a kereskedelem, ott nem valószínű a háború (bár ezt, mint a Metazinban is olvasható volt, sokan kétségbe vonják). Az utóbbit pedig Parmar professzor annak tulajdonítja, hogy új nagytőkések léptek be az alapítványok világába, például Bill Gates, a Microsoft alapítója, akik úgy gondolják, hogy az ő személyes példájuk az irányadó. Ezért sajátos tanrendű iskolákat és mikrovállalkozásokat igyekeznek finanszírozni.
Ha valaki még mindig nem találná eléggé baloldalinak Parmart, az megnyugodhat annak olvastán, hogy „nem a jótékonysági alapítványok, hanem a ’Foglaljuk el’ mozgalom intézte a legnagyobb kihívást a társadalmi egyenlőtlenségek ellen”. A professzor keserűen jegyzi meg, hogy az alapítványi munkatársak nem tudtak bekapcsolódni a bankellenes mozgalomba, mert alapítványuk a bankoktól is kap támogatást.