„A perverz ösztönzők rendszere azokat jutalmazza, akik háborúnak tekintik a politikát, kritikusait pedig elriasztja” − olvassuk Conor Friedersdorf publicisztikáját az Atlantic magazinban.

Mint arról a Metazin többször is beszámolt, Amerikában egyre többen bírálják az elmélyülő politikai megosztottságot, és a vele járó sárdobáló stílust. Friedersdorf hozzáteszi, hogy a kulturális, a gazdasági, a társadalmi és a politikai törésvonalak egyre inkább egybeesnek: a politikai szekértáborok tagjai zárt klikkeket alkotnak, gyakran még személyes kapcsolataikból is száműzik a más politkai világlátásúakat. A kultúrharc célja a politikai táborok közötti válaszfal megerősítése − akár a nevetségességig bizarr ötletekkel, mint például a republikánus abortuszellenes politika elleni tiltakozásul meghirdetett Ne Szexelj Republinánusokkal magánkezdeményezés.

Arról azonban kevesebb szó esik, hogy miért terjed a jobb- és a baloldalon egyaránt a paranoid és a politikát a jók és gonoszak közötti háborúként értelmező szemlélet, ha az emberek többsége nem szimpatizál a megosztó, a politikai ellenfelet egzisztenciális ellenségként beállító felfogással.

Friedersdorf szerint a mérsékeltekre is egyre inkább jellemző hiszterizált politizálás magyarázata az, hogy kevesen mernek szembeszállni saját szekértáboruk radikálisabbjaival. Egy jobboldali lap publicistája számára igencsak kockázatos a konzervatív kormány egyes döntéseit bírálni. De a baloldali főnökünk álláspontjával sem célszerű szembeszállni, még akkor sem, ha magunk is inkább a baloldallal szimpatizálunk. Az egyre radikálisabb szekértáborokban az számíthat elismerésre és előrejutásra, aki a többieknél hangosabban és megalkuvás-mentesebben bírálja az ellenséget − a mérsékeltek számára kevés babér terem. A kompromisszumkészség, sőt, hovatovább a más vélemények meghallgatása is megalkuvásnak és gyengeségnek számít. Akinek elege van a hisztériából, nem tehet mást, mint hogy elhallgat vagy kivonul a politikából. Ez pedig tovább erősíti a polarizációt.

Ahhoz, hogy a polarizáció és a politikai paranoia enyhüljön, arra lenne szükség, hogy a szekértáborokon belül megerősödjenek a kevésbé elvakultak, akik nem restek saját pártjukat is kritizálni, ami előkészítheti a valódi politikai párbeszédet. De, ha Friedersdorf fenti érvelése helytálló, és ésszerűtlen a belső ellenzék szerepét felvállalni, akkor erre kevés a remény.