„Akár tetszik, akár nem, problémáinkra gyakran az erőszak a megoldás” – írja Benjamin Ginsberg a Chronicle of Higher Education hasábjain. A Johns Hopkins egyetem tanára megjelenés előtt álló könyvének gondolatait foglalja össze a cikkben.
Ginsberg elveti és némileg képmutatónak is tartja azokat a közkeletű vélekedéseket, amelyek szerint minden erőszak elítélendő, vagy egyenesen beteg lélekre vall, s amelyek azt tartják igaz célnak, hogy az emberiség erőszak nélküli társadalomban éljen.
Először is megállapítja, hogy a fennálló állapotok nagyrészt erőszak eredményeként jöttek létre, másrészt ezen állapotok fenntartása is valamiféle erőszakot kíván meg. Akik a nemzetközi viszonyokat meg akarják változtatni, nem is tudnak elképzelni erre más módszert, mint hogy fegyverkezzenek. Bizonyítékul Ginsberg Irán, Kína és Észak-Korea példájára hivatkozik. Helyeslőleg idézi Mao Ce-tung hírhedt jelmondatát: „A hatalom a puskacsőből nő ki.” Elítéli a néhai kínai kommunista diktátor erőszak-kultuszát, de úgy fogalmaz: „Mao gyakorlata iránt táplált viszolygásunk nem rejtheti el előlünk, milyen pontos megfigyelés ez.”
Ami az államokon belüli viszonyokat illeti, a professzor, ha nem is maoista, de erősen marxista ízű fejtegetésbe bocsátkozik: „Az uralkodó osztály összetételét általában a – Walter Benjamin-féle – ’törvényalkotó erőszak’ alakítja.” Arra az ellenérvre pedig, hogy de hiszen a demokráciákban békés választásokon dől el, kikből álljon a törvényhozás, Ginsberg kész a válasszal: a valódi változáshoz ez esetben is erőszak kell. Például Obama elnök személyében fekete bőrű férfi irányítja az Egyesült Államokat, de ez nem lett volna lehetséges a hatvanas évek polgárjogi küzdelmei nélkül. A Martin Luther King vezette mozgalom pedig, önnön állításával ellentétben, korántsem volt erőszakmentes: szándékosan, az erőszak kiprovokálása céljából vonult olyan körzetekbe, ahol különösen erős volt a faji előítélet és megkülönböztetés. Ott aztán megtámadták a felvonulókat, és a tömeges erőszak késztette Washingtont a faji egyenlőtlenség felszámolására, mégpedig rendőri erő igénybe vételével. Itt a szerző nagyvonalúan elsiklik afelett, hogy nem erő, hanem erkölcsi tényezők döntötték el, melyik oldalra állt a szövetségi állam a maga erőszak-apparátusával.
A bírált elméletek közé tartozik Immanuel Kantnak az a mára közhelyessé vált elképzelése, hogy minél több állam alakul köztársasággá, annál kevesebb lesz a háború, mert a köztársaságok (ma inkább demokráciákat mondanánk) nem indítanak háborút egymás ellen. Erre Ginsbergnek az a válasza, hogy az Egyesült Államok az elmúlt másfél évszázadban több száz háborúban vett részt. Arról megfeledkezik azonban, hogy ha volt is köztük helyteleníthető, azért demokráciákat az Egyesült Államok sohasem támadott meg.
Végül Ginsberg a pacifista liberálisokról is kimutatja, hogy ők sem vetik meg az erőszakot, ha éppen őket védelmezi. Sőt, adójukból fenn is tartják az állami erőszakszervezeteket. Mivel azonban a liberálisok nem hirdetik, hogy „ne állj ellent a gonosznak”, ez az ellenvetés nem túl meggyőző. A magyar olvasónak a szocializmus éveiből ismerős lehet az az érvelés, hogy hiszen Nyugaton is van elnyomás és erőszak. Akkor ez a keleti elnyomás és erőszak igazolására szolgált. Ginsbergnél szerencsére nem így van. Ő csak azt az ősrégi igazságot fedezi fel, hogy erőszak nélkül nincs állam és nemzetközi együttélés sincs. Már csak az a kérdés, milyen erkölcsi közmegegyezés áll az erőszak mögött. Ginsberg ezzel nem foglalkozik: technikai értelemben nem lát különbséget erőszak és erőszak között.