„Hogy van európai identitás, azt a kelet-európaiaktól tanultam meg” – mondja Alain Finkielkraut a Le Monde hasábjain Daniel Cohn-Bendittel vitázva.
Mindketten zsidó menekültek gyermekeiként születtek Franciaországban, de más-más élményük van a nemzeti identitásról. Cohn-Bendit, az egykori 68-as párizsi diákvezér német is volt, francia is, és azért választotta a német állampolgárságot, hogy be ne hívják a francia hadseregbe, neki tehát tulajdonképpen természetes érzés az európaiság. Finkielkraut szülei Lengyelországból származtak el, és fiuk százszázalékos francia. Furcsamód az egyetlen epizód, amelynek kapcsán Finkielkraut ráérzett az európai identitás ízére, legendán alapul. Milan Kunderától idézi, hogy 1956 őszén a Magyar Távirati Iroda igazgatója ezt a nyilatkozatot röpítette volna világgá, mielőtt irodáját szétlőtték a bevonuló szovjet csapatok: „Magyarországért halunk meg, és Európáért”. Ilyen MTI-közlemény azonban nem volt, és nem is lőtték szét az MTI székházát. Mások a rövid életű Szabad Kossuth Rádióban vélték e szavakat hallani, de ott sem hangzottak el.
Mindenesetre Finkielkrautnak ez a soha meg nem történt, de éppenséggel nagyon is elképzelhető jelenet azt jelentette, hogy első a nemzeti identitás, de vannak közös európai értékek is. Ám olyan európai identitás, amelynek alapján a helyi ügyeket rendezni lehetne, nincs. „Európa megszűnik demokratikusnak lenni abban a pillanatban, amikor ahelyett, hogy összefűzné a nemzetállamokat, a helyükbe akar lépni” – jelenti ki a filozófus. Finkielkraut az olasz feszület-vitára és a Franciaországba vándorolt munkanélküli kelet-európai romák kitelepítésére utalva helyteleníti, hogy az európai bíróságok és hatóságok a nemzeti hagyományokat figyelmen kívül hagyva beavatkoznak a tagállamok életébe. A demokráciához közös kultúra kell, és ez európai szinten csak nyomokban van meg, véli a francia filozófus. Finkielkraut azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy az Európai Bizottság liberális gazdasági struktúrát és szabályozást követel meg a tagállamoktól.
Cohn-Bendit szerint viszont a mai világ problémái túl nemzetköziek ahhoz, hogy nemzeti keretek között lehessen őket rendezni. A nemzeti identitás szerinte kifulladóban van, és a globalizáció demokratizálásához nemzetközi identitásra van szükség, ami azonban a nemzeti kulturális sokféleséget egyáltalán nem nyomhatja el. A neoliberális gazdaságpolitikával szemben ő is kritikus, ám megjegyezi, hogy ezért nem Európa felelős, hanem a választók, akik olyan kormányokat és európai döntéshozókat választanak, amelyek és akik a piac mindenhatóságának hívei.
A bevándorlás kérdésének kapcsán mindketten pontosabban is kifejtik nézeteiket. Cohn-Bendit azzal vádolja az Uniót, hogy a tengerbe hagyja veszni az afrikai menekülteket, és ritka kivétel gyanánt idézi egy francia kapitány példáját, aki kimentett kétszáz menekültet a tengerből, „mert ezt tanulta a francia haditengerészetnél”. Cohn-Bendit a nemzeti kultúra ellehetetlenedésével kapcsolatos nacionalista érvelést is bírálja. A multikulturalizmust ténynek tartja: „akik ellenzik, azoknak csak azt tudom mondani: késő”.
Bár Cohn-Bendit sem vitatta, hogy az iszlám fundamentalizmus ellentétes az európai demokrácia alapelveivel, Finkielkraut arra figyelmeztet, hogy a növekvő lélekszámú iszlám népesség gyorsuló ütemben akarja vallási alapra helyezni a mindennapi életet és a közéletet. Rámutat, hogy Európa százezrével fogad be menekülteket, de hozzáteszi, hogy a kontinens teherbíró képességének vannak határai, és nem emberi jog, hogy mindenki Európába telepíthesse az egész családját. Hozzáteszi, hogy a franciák mindaddig az idegen és távoli bürokráciát fogják látni az EU-ban, amíg az korlátozza a demokratikusan megválasztott francia kormányt a bevándorlás okozta válság kezelésében.
A békesség kedvéért a vita végén kedvenc szerzőiket sorolják. Finkielkrauté Kundera, a maga kulturális európaiságával, Cohn-Bendité pedig egy sor antinacionalista filozófus, Jürgen Habermastól Hannah Arendtig.