„Az államigazgatás felső szintjein a karriert egyre inkább a származás, a családi kapcsolatok és a politika elegye határozza meg” – olvassuk Ernesto Galli Della Loggia politológustól a Corriere della Serában.

Miután Matteo Renzi a baloldali Demokrata Párt pártnépszavazáson megválasztott ifjú elnöke megbuktatta párttársát, a jobboldallal együtt kormányzó Enrico Letta miniszterelnököt, és ugyanazokkal a támogatókkal ugyan, de sokkal lendületesebb kormányzást ígért, a kommentátorok óvatos optimizmussal tekintenek a kilátásba helyezett reformok elébe.

Galli Della Loggia például arra mutat rá, hogy az a bizonyos lendület hamar megtörhet az államigazgatás működési módján. Bevezetőben egy oldalvágást intéz a tavalyi választáson Öt Csillag nevű pártjával meglepően jó eredményt elérő humorista, a populistának számító Beppe Grillo címére: „Csak egy Lenin-féle gyilkos leegyszerűsítő, meg talán Grillo blogjának olvasója gondolhatja, hogy az államigazgatással egy szakácsnő is elboldogulhat.” Egyszóval bürokráciára szükség van, már csak az a kérdés, milyenre. Olaszországban évtizedek óta köszörülik az elemzők a nyelvüket az államgépezeten, mondván, hogy túlságosan nagy és túlságosan tehetetlen.

A politológus szerint a baj a köztisztviselők képzésével és kiválasztásával kezdődik. Komoly oktatás és vizsgáztatás nélkül nincs hatékony közigazgatás. Olaszországban viszont az egyetemeket belülről is ismerő Galli Della Loggia szerint a felsőoktatásból szinte kiveszett a teljesítmény igénye. Munkahelyi felvételi vizsga pedig immár csak néhány közintézményben van. Például a Nemzeti Banknál. Nincs viszont a Külügyminisztériumban, de a bíróságoknál sem, pedig e két intézményrendszerbe valamikor igen jelentős szellemi teljesítmény árán lehetett csupán bekerülni.

„Ebben a meritokrácia-vákuumban”, írja a politológus elkeseredetten, „gyilkos elegy” szabja meg a köztisztviselők kiválasztódását és előmenetelét. Az elithez tartozó családok, a jó kapcsolatokkal rendelkező szülők gyermekei vannak előnyben, és közülük is elsősorban azok, akiket valamelyik befolyásos politikai erő vagy személyiség támogat. Vagyis a kevésbé tehetősek, illetve a politikailag nem le- és elkötelezettek kiszorulnak, továbbá a már bent lévők közül sem a tehetségesek és a jól teljesítők kerülnek előbbre, márpedig a demokrácia arra volna való, hogy az érdemesek érvényesüljenek. Sőt, legalább is Galli Della Loggia szerint éppenséggel még a királyság idején is több esélyük volt, mint manapság.

Az olyan államapparátus, amely mögött nem áll elismert szakmai tevékenység, fokozottan függ a politikától, holott az volna az egészséges, ha a közigazgatás és a politika nem olvadna egybe. Sőt, a köztisztviselőnek képesnek kellene lennie arra, hogy figyelmeztesse a politikát, ha a szakmai-törvényességi követelményeket semmibe kívánná venni. Ehelyett alkalmazkodik és ravaszkodik. Furcsamód mindebből nem az sül ki, hogy a politika maga alá gyűri a közigazgatást, hanem az, hogy a köztisztviselők a nagy hajbókolás közepette a jó intézkedéseket is elszabotálják, ha azok sértenék az érdekeiket. A viszonyok ily módon átláthatatlanná válnak, és ezért lehet Olaszország „egy oligarchia martaléka”.