„Nirenberg amellett érvel, hogy a zsidóságról kialakított, a nyugati civilizáció mélyében gyökerező elképzelést az értelmiség előszeretettel használta az eretnekek, a diktátorok, a középkori járványok, a kapitalista gazdasági válságok és a forradalmi mozgalmak leírásában. A zsidóellenesség az egyik leghatásosabb világmagyarázó séma. Kétségtelen, hogy voltak olyan zsidók, akikre ráillett a zsidóellenes narratíva – de még több olyan emberre is ráillett, akik más etnikai, illetve vallási közösséghez tartoztak. Az elmélet nem a ’valódi’ zsidók viselkedésén alapul” – olvassuk a New York Review of Booksban Michael Walzer, a zsidó politikai gondolkodásban is jártas filozófus recenzióját David Nirenberg történész A zsidóellenesség nyugati hagyománya című tavaly megjelent könyvéről.

Nirenberg monográfiája nem a zsidóüldözést, sőt még nem is az antiszemita politikát tárgyalja, hanem a zsidóságtól független „zsidó-metafora” eszmetörténetét tárja fel.  A „zsidó” mint metafora a nyugati civilizáció születésétől negatív jelentést kapott, önálló életre kelt és elszakadt a hús-vér zsidóságtól. A szerző amellett érvel, hogy a „zsidó” alakjához már a kereszténység megjelenése előtt, az ókori Egyiptomban is negatív képzettársítások kapcsolódtak, amelyek aztán a Római Birodalomban is népszerűek voltak, majd a keresztény középkorban még elterjedtebbé váltak. Nirenberg nem állítja, hogy a zsidó-metafora már e korai szakaszban olyan átfogó tartalmat hordozott, hogy egyszerre képviselte volna a pénz- és hataloméhséget, a forradalmi radikalizmust, az elnyomást, az együttérzéssel és az érzelemmel szembeállított jogot és hideg rációt, illetve materialista gondolkodást. Kijelenti viszont, hogy miközben a zsidóság kirekesztett és jogfosztott társadalmi csoport volt, a zsidó-metafora azt sugallta, hogy komoly veszélyt jelent a társadalomra. Sőt, a zsidó-metaforát felhasználó összeesküvés-elméletek még azokban a társadalmakban is megjelentek, ahol zsidók egyáltalán nem éltek. Nirenberg célja annak kimutatása, hogy az ókortól a középkoron át a huszadik századig ívelő retorikában folytonosság fedezhető fel.

A zsidó-metafora mindazonáltal nem feltétlenül járt együtt antiszemitizmussal – írja Walzer. Marx például nyilvánvalóan zsidóellenes toposzokat használt, ám nem volt antiszemita: támogatta az emancipációt, együtt érzett az elnyomott zsidókkal, és nála a „zsidó” a kapitalista és kizsákmányoló pénzvilág metaforája volt. Marx esetében is az történt, hogy saját érveit erősítendő felhasználta a zsidósággal kapcsolatos ősrégi toposzokat.

Az ilyen nyelvhasználat egyúttal megerősítette és a közbeszéd részévé tette a zsidó-metaforát. Ennek következtében a képzeletbeli „zsidó” toposza könnyen felhasználhatóvá vált a hús-vér zsidók stigmatizálására és az előítéletek szítására. Nem véletlen, hogy válságok, illetve modernizáció idején a gazdasági előnyökért folytatott kiélezett versenyben a zsidó-metafora az egyik kézenfekvő fegyver a zsidók kiszorítását szorgalmazók számára. A kapitalista modernizáció és iparosítás során a többségi „nemzeti” elit előszeretettel mozgósított és erősítette saját státuszát a zsidó ellenségkép felhasználásával: egyebek között a zsidókat azonosították a nemzet közös ellenségeként, akik ellen természetesen a nemzeti arisztokrácia hivatott fellépni a nemzet érdekében. Nirenberg nem arra akar kilyukadni, hogy egyenes út vezet az ókori és középkori, részben metaforikus zsidóellenességtől a nácizmusig, hanem azt igyekszik bizonyítani, hogy a nyelvhasználat elterjedése hozzájárult az antiszemita politika sikeréhez.

Walzer összességben elismerően nyilatkozik Nirenberg könyvéről, ám megjegyezi, hogy érdemes lenne végiggondolni, miért nem terjedt el az európaihoz hasonló mértékben az Egyesült- Államokban a zsidóellenesség metaforája. Hiszen Amerika példája segíthetne megérteni, milyen módon szakadhat meg az előítéletes nyelvhasználat hagyománya. Walzer arra már nem tér ki, hogy ez a felismerés sem lenne garancia a zsidóellenes összeesküvés-elméletek megdöntésére. Hiszen az összeesküvés-elméletek lényegéhez tartozik, hogy átlépnek azokon a tényeken és megfontolásokon, amelyek cáfolják őket. Különben pedig az Amerika-ellenes és a zsidóellenes előítéletekben sok a közös vonás, ezért az antiszemita gondolatnak egyáltalán nem mond ellent, hogy Amerika nem zsidóellenes.