„Tovaris, hány nap múlva tartják a győzelmi díszszemlét Kijevben?” – kérdi cikkének végén az Izvesztyija hasábjain Oleg Bondarenko politológus.

Bondarenko úgy látja, hogy a katonai fellépést az amerikaiak erőszakolták ki, s ők vették rá Turcsinov ideiglenes elnököt, hogy Arszen Avakov belügyminiszter helyett az ukrán biztonsági szolgálat vezetőjét, „a tapasztalt amerikai ügynök” Valentyin Nalivacsejkót bízza meg az akció irányításával. Éspedig azzal vették rá a vonakodó elnököt minderre, hogy csak így juthat hozzá az országot a csődtől pillanatnyilag megmentő IMF-hitel első részletéhez. Bondarenko mellesleg felteszi a kérdést a moszkvai liberális ellenzéknek, vajon most miért nem emeli fel szavát a békés tüntetőkkel szemben alkalmazott fegyveres erőszak ellen. „Vagy talán az erőszak tilalma csak arra az esetre érvényes, ha a kijevi Majdanon gyülekeznek ’békés’ tüntetők?” Ezután nem követeli ugyan kifejezetten, hogy Oroszország indítsa meg csapatait az ukrán fegyveres erők által ostromlott kelet-ukrajnai városok felmentésére, de úgy fogalmaz, hogy „most minden erőt azoknak a honfitársainknak a megsegítésére kell irányítanunk, akik a máig le nem győzött ukrán fasizmussal szembeni ellenállás bástyáivá változtatták e kis bányászvárosokat.”

Alekszandr Csalenko azt fejtegeti, hogy voltaképp a teljes ukrán politikai elit orosz anyanyelvű és kultúrájú, és ezért tűrték sokáig a keleten bontakozó mozgalmat. Hiába járt Kijevben Biden alelnök, hiába volt ott maga Brennan CIA-főnök. Bezzeg amikor veszélybe került a Valutaalaptól várt hitel, akkor engedniük kellett. Timosenko asszony, Turcsin és Avakov most „azért imádkozik”, hogy a „megtorló hadműveletek” ne járjanak sikerrel, különben ők következnek a sorban. Az amerikaiak ugyanis, véli Csalenko, nagyon jól tudják, hogy ezek az emberek nem ukránok, hanem a történelmi körülmények alakulása penderítette őket az ukrán politikába, s ha megfelelő biztosítékokat kapnak, akkor az első adandó alkalommal „megadják magukat a Kremlnek”. Nem úgy a már említett Nalivacsejko, aki szintén orosznak született, de ideológiai szenvedélye ukrán nacionalistává, és a Jobboldali Erő vezérének, „a náci Jarosnak barátjává” tette.

Az Izvesztyija író-szerzőinek nem az elemzés az erős oldaluk, a szenvedély viszont annál inkább. Vszjevolod Nyepogogyin például azt írja: „Nincs visszaút!” Ukrajnában „átlépték a Rubicont”, mivelhogy képesek azért megölni az embert, mert orosz és nem akar elszakadni gyökereitől. Az oroszok, írja Nyepogogyin, nem fognak megbékélni a „fasiszta megtorlás gátlástalanságával”. Negyven ember meghalt, de „maradt több millió, aki nem akar a banderista iga alatt élni!”

„A mesének vége. Már nem hiszi el senki. A háború elkezdődött” – közli egy ukrajnai író, Platon Beszegyin. És nem akármilyen háború ez, nem Putyin és nem Oroszország ellen zajlik, „ahogy Ukrajnában beállítják”, még csak nem is ukrán belháború. „Nem. Eszmék, világszemléletek csapnak össze, a jó és a gonosz háborúja ez.” Ebből az értékelésből pedig egyenesen következik a felszólítás: „Mindenkinek kötelessége meghatározni, kinek az oldalán áll.”