„A 2014-es európai parlamenti választások eredményét értékelő beszámolók a szélsőjobb elsöprő sikeréről és földcsuszamlásszerű előretöréséről adtak hírt. A szenzációhajhász cikkekből azonban gyakran hiányzik a történelmi kontextus és a részletek elemzése” – olvassuk Cas Muddenek, az európai szélsőjobboldali pártok ismert szakértőjének elemzését a Washington Post hasábjain.

Kétségtelen, hogy a szélsőjobboldali pártok összességében 15-tel több képviselőt küldhetnek az Európai Parlamentbe, mint öt évvel ezelőtt (Mudde az EU-szkeptikus UKIP-et nem tekinti szélsőjobboldalinak). Mudde szerint ebből azonban nem következtethetünk a radikális jobboldal általános megerősödésére. A francia Front National 21-gyel növelte képviselői számát, ennél pedig összességében kevesebbel nőtt a szélsőjobboldali EU-képviselet. A Dán Néppárt is megerősödött, bejutottak a parlamentbe a Svéd Demokraták, a lényegében nyíltan náci eszméket valló NPD és a görög Arany Hajnal. Kiesett viszont a parlamentből a bolgár Ataka, a Nagy-Románia Párt, a Szlovák Nemzeti Párt és a Brit Nemzeti Párt. A 28 tagállam közül összesen 10-ből jutottak be szélsőjobboldali képviselők.

Mudde szembeszáll azzal a közkeletű tézissel is, miszerint a szélsőjobboldal megerősödése és a gazdaság teljesítménye között okozati összefüggés van. Rámutat, hogy a radikális jobboldali pártok népszerűsége éppen azokban a gazdag nyugat-európai országokban erősödött meg, amelyeket viszonylag kis mértékben érintett a visszaesés. Ennek oka az, hogy a tehetősebb államok szélsőségesei hatékonyan mozgósítanak a nacionalista és idegengyűlölő, harsányan EU-ellenes retorikával: a bevándorlókat és a segítségre szoruló keleti- és déli európai államokat hibáztatják a bajokért. Közben egyúttal azt sugallják, hogy ők is normális, polgári értékeket képviselnek, és igyekeznek elutasítani a nyílt rasszizmust.

Kelet- és Közép-Európában – Magyarországot leszámítva – a szegénység ellenére gyengült a szélsőjobb, aminek Mudde szerint egyebek között az az oka, hogy sokkal több az új protesztpárt mint Nyugat-Európában, így a rendszerkritikus szavazókat nemcsak radikális jobboldali pártok tudják megszólítani. Ráadásul Kelet-Európában a jobbközép pártok átveszik a szélsőjobb retorikájának elemeit, ami gyengíti a radikálisokat, bár Magyarország kapcsán Mudde megjegyzi, hogy ez visszafelé is elsülhet, és a radikális retorika elterjedése végül mégis a szélsőjobb malmára hajthatja a vizet.

Mindez azonban nem túlzottan meglepő, hiszen a szélsőjobboldali pártok a nyolcvanas évek óta hasonló stratégiát alkalmaznak – írja Mudde. Az eredmények fényében pedig – teszi hozzá – túlzás a radikális jobboldal földcsuszamlásszerű megerősödéséről beszélni.