„A tandíjspirál és az egyre mélyülő jövedelmi egyenlőtlenség egy tőről fakadnak” – írja a Salonban Thomas Frank kultúrtörténész publicista.

Az elmúlt három évtized során az amerikai egyetemi tandíjak átlagos összege több mint tizenkétszeresére nőtt. Sokkal gyorsabban emelkedett, mint az élelmiszerek, az autó, a benzin, a tévékészülékek ára vagy a lakbér. Kétszerte gyorsabban, mint az egészségügyi ellátás térítési díja. Mára már egy egész nemzedéknyi diplomást súlyos adósság terhel, s ennek következményeit egyelőre csak találgathatjuk (az eladósodott háztartások kevesebbet vásárolnak, kevesebb hitelt tudnak felvenni, és ez szükségképp lassítja a gazdasági növekedést). A hetvenes években, amikor pedig gyorsan nőttek a fogyasztói árak, nem emelkedtek ilyen arányban a tandíjak. Mi változott azóta?

A sajtó harminc éve egyfolytában szörnyülködik, egy időben hivatalos bizottságok is alakultak, hogy megfejtsék a titkot, de nem jutottak semmire. Az egyetemek elég találékonyak voltak magyarázatok dolgában. Például nőttek a rezsiköltségek. Aztán drága a könyvtári szolgáltatás (az internet korában sokkal kisebb lett a könyvtárak szerepe, de a tandíjak rendületlenül emelkedtek tovább). A drága professzorok több szabadidőt és kutatási időt követelnek, ezért többet kell belőlük alkalmazni. (Az órák jelentős részét tanársegédek és doktoranduszok tartják, de ez mit sem számít.) Sok állami előírásnak kell eleget tenni, rengeteg tisztviselőre van szükség, hogy a kötelező kérdőíveket legyen kivel kitöltetni. A diákok egyre igényesebbek, szőnyegre, bútorra, internet-hozzáférésre tartanak igényt. A társadalom megkívánja a sokszínűséget és a jogegyenlőséget, márpedig az afroamerikai és a latinó diákok átlagban nagyobb törődést igényelnek, a fogyatékossággal élők számára pedig rámpákat és felvonókat kell építeni.

Még olyan hivatalos jelentés is akadt, amely a csökkenő diáklétszámmal indokolta a tandíj emelkedését. A kereslet csökkenésének elvben az áresést kellene eredményeznie. Erre azt felelték az egyetemek, hogy van náluk verseny, csak a minőség, nem pedig az árak dolgában. Ebből azért a kormányzatnak mégiscsak arra kellett következtetnie, hogy a piac ezen a területen nem működik, tehát törvényi szabályozás kellene. Voltak is ilyen természetű próbálkozások, mégpedig már a nyolcvanas évek közepén. Reagan elnök illetékes minisztere, William Bennett nagy kultúrharcos volt, és ennek megfelelően nem győzte ostorozni a balliberális szellemű egyetemeket, valamint a félelmetes összegű tandíjakat. Olyan megoldást léptetett életbe azonban, amely csak tovább táplálta a tandíjspirált: csökkentette az állami ösztöndíjkeretet, s bevezette a tandíjhitelt. Ha majd mindenki maga fog gondoskodni egyetemi oktatásának költségeiről, úgymond, akkor az emberek nem engedik, hogy a tandíjak az égig emelkedjenek. Hát nem így történt. Sőt, az új finanszírozási lehetőség bevezetése nyomán még gyorsabban nőtt a tandíj átlagos összege.

Az idősebb Bush elnök idején indult aztán egy versenyjogi eljárás, amely peren kívüli megállapodással zárult. Az elit egyetemek megígérték, hogy a jövőben nem fogják összehangolni ajánlataikat, és nem tartanak rendszeres találkozókat. A tandíjról szó sem volt, de a megegyezés persze erre is vonatkozott. Nos, akár összehangolják, akár nem, a díjak mind a mai napig csak emelkednek. Immár jó másfél évtizede egészen új indoklás is van: az egyetemek többé nem az emelkedő költségekre hivatkoznak, hanem arra, hogy az átlagos diplomás egy élet során átlagban egymillió dollárral többet keres, mint az alacsonyabb végzettségű polgár, vagyis a tandíjra költött egy-kétszázezer dollár a lehető legjobb befektetés. Obama elnök el is rendelte, hogy készítsenek egyetemekre lebontott elemzést arról, hogy melyik intézményben mekkora is ez a tandíjhatékonyság. Az egyetemek dühödten reagálnak, jogtiprást emlegetnek, Frank legőszintébb (kár)örömére. A szerző azonban végső soron nem sokat vár Obama kezdeményezésétől, mert az ötlet ugyanabba a logikába illeszkedik, amely miatt a tandíjak az égig emelkednek.

A hetvenes években azért nem volt ekkora tandíjinfláció, mert nem az egyéni karrier megalapozása volt az egyetemek fő célja, hanem az ország felvirágoztatása. Közben szédületes mértékben nőttek a jövedelemkülönbségek, és aki nem végez egyetemet, valószínűleg csakugyan kizárja magát a kényelmes élet lehetőségéből, a diplomás ember viszont nem. Ezt a lehetőséget árulja, de korántsem szavatolja ma az egyetem. A fiatalok pedig hajlandók nyakig eladósodni, csak hogy felülre kerülhessenek „egy széthulló világban”.