„A végén még Martin Luther Kinget kellene felelőssé tennünk saját haláláért, amiért olyan eszméket hirdetett, amelyek felzaklatták a rasszista gyilkosokat” – háborog a Wall Street Journalben James Taranto.
A USA Today című napilap habozás nélkül elítélte a Charlie Hebdo szerkesztői elleni terrormerényletet, és állást foglalt amellett, hogy a meggyilkolt karikaturisták a szabad véleménynyilvánítás jogát gyakorolták, ami nemcsak azon kifejezésekre terjed ki, amelyekkel egyetértünk vagy amelyeket ízlésesnek tartunk. Idáig Tarantónak nincs is semmi kifogása. Azt is megértette, hogy az ellenvélemény jogán a lap helyt adott egy londoni radikális imám cikkének, amelyben a saría-oktatóként bemutatott imám azt fejtegeti, hogy a liberális demokráciában nem szabad gyűlöletet kelteni, tehát a Charlie Hebdo rajzait be kellett volna tiltani Franciaországban, mivelhogy a szerzők provokálták a muszlimokat.
Ez még mind hagyján, de a USA Today ezután egy baltimore-i újságíró-iskola dékánjától nagyon hasonló logikára épülő eszmefuttatást közölt: azt írta ugyanis az illető, hogy a Charlie Hebdo folytonosan gúnyt űzött az iszlámból, és ezzel erőszakra izgatott, az ilyesmire pedig nem terjed ki a szólásszabadság. Aha! Kiált fel Taranto. Szóval a kereszténységről, a zsidó vallásról a szerző szerint nyugodtan lehet gúnyrajzokat közölni, ahogy a Charlie Hebdo megtette, ugyanis ez esetben senkinek sem jut eszébe tömeggyilkosságot elkövetni. Ellenben az iszlámról nem, mert vannak olyan szélsőséges fanatikusok, akik ezért gyilkolnak. Ezt nevezi ő a gyilkosok vétójának. Csak azt nem érti, mire való az olyan újságíró-iskola, ahol a dékán ennyire nem ért a szólásszabadsághoz. Az amerikai alkotmánynak a szólásszabadságról szóló első kiegészítését számos bírói ítélet úgy értelmezi, hogy a szólásszabadság csakugyan nem terjed ki az erőszakra való felbujtásra. De a felbujtást azok követik el, akik erőszakot hirdetnek, ezzel pedig a Charlie Hebdo szerzői nem vádolhatók. Igaz, egy-egy utcai sértegetés elkövetői a bíróságon később maguk is felelősnek fognak bizonyulni a sértést követő erőszakért, de ezek hirtelen felindulásból származó összecsapások, márpedig a Charlie Hebdo ellen hidegvérrel, alaposan előkészített merényletet követtek el, nem indulatbűntettet.
Ezután tér rá Taranto Martin Luther King példájára, akit fanatikus rasszisták az eszméi miatt öltek meg, mivel sértve érezték magukat. Jogos lett volna emiatt megakadályozni, hogy Martin Luther King beszéljen? Ha igazat adnánk a dékánnak, írja Taranto, azzal nagy ösztönzést kapnának a minden rendű és rangú szélsőségesek arra, hogy embert öljenek.
A „gyilkosok vétójáról” ír Timothy Garton Ash is a New York Review of Booksban, de nem jogi, hanem gyakorlati szempontból. Mit tegyen a szerkesztő, akinek arról kell döntenie, hogy szolidaritásból közölje-e a meggyilkolt karikaturisták képeit? Nemcsak az irántuk érzett szolidaritásból, hanem azért, hogy ne maradjanak egyedül azok a kollégák, akik újraközlik e képeket, csak hogy ne a terroristák győzzenek. Garton Ash nem tartja gyávaságnak, ha egy-egy szerkesztő kollégáinak életét féltve a nem-közlés mellett dönt. (Nem foglalkozik azzal az érvvel, amely a Metazin összeállításában is szerepelt, hogy tudniillik „mi továbbra is olyan műveket közlünk, amelyek illeszkednek szerkesztési elveinkhez, és nem fogunk a terroristák miatt másfajta műveket közölni”.) Mégsem tartja megengedhetőnek, hogy a terroristák megfélemlíthessék a sajtót. Ezért olyan internetes honlap megalapítását javasolja, amelyben válogatás nélkül megjelenhetne minden, a terroristák célpontjául szolgáló mű. Éspedig úgy, hogy ne rögtön a főoldalon, hanem attól egy kattintásra lehessen elérni, hogy aki akarja, megtekinthesse, aki pedig nem, az ne kényszerüljön rá. Mondanunk sem kell, hogy a szerkesztőségnek a legnagyobb titokban és a teljes névtelenség jegyében kellene működnie, különben nem lenne hosszú életű.