Most aztán örülhetnek, akik oly régóta panaszkodnak a jobb-bal megosztottságra. Immár nem szeli ketté ez az árok Franciaországot. Már hárman vannak az ellenfelek” – írja keserű gúnnyal a Marianne-ban Jacques Julliard.

A békesség hívei évtizedek óta vágyakoznak egy harmadik erőre, de nem azt kapták, amire gondoltak. Nem egy centrista, békítő párt erősödött meg, hanem a radikális jobboldal. A hagyományos bal- és a jobboldal mindmáig együttműködött abban, hogy a radikális jobboldalt ki kell rekeszteni a politikai arénából. Ez az egyetértés onnan ered, hogy a Nemzeti Front az ötvenes években a náci megszállókkal együttműködő vichyi rendszer örökösének számított, a többi párt pedig a hitleri Németország ellen küzdő Szabad Franciaország örökségét tekintette magáénak. A rasszista (egészen a legutóbbi ideig elsősorban antiszemita) Nemzeti Frontot és alapító vezérét, Jean-Marie Le Pent nem tekintették a Köztársaság részének.

Az 1958-ban bevezetett kétfordulós választási rendszerben csak egyéni képviselők vannak, és emiatt a rendszerint tíz százalék alatti eredményt elérő Nemzeti Frontnak évtizedeken át egyetlen képviselője sem volt a parlamentben. Még amikor jelöltjei bejutottak is a második fordulóba egy-egy választókerületben, a „köztársasági szolidaritás”, vagyis a jobb- és a baloldal összefogása leszavazta őket.

Az új évezredben a radikális jobboldal népszerűsége kezdte elérni, sőt meghaladni a 15 százalékot. 2002-ben Le Pen bejutott az elnökválasztás második fordulójába, de a szégyenszemre harmadik helyre szorult baloldal választói a jobboldali Chirac elnökre szavaztak, és így nem lehetett elnök. Mióta lánya, Marine a párt elnöke, a Nemzeti Front „mérsékelt fordulatot” hajtott végre, és etnikai politizálásának célpontja immár a színes bőrű bevándorlók és leszármazottaik sokmilliós tömege, ami sokkal több támogatót vonz, mint a hagyományos antiszemitizmus. Hiszen Franciaországban néhány százezer zsidó él, és többségük teljesen asszimilált, semmiben nem különbözik más franciáktól. Ez a fordulat önmagában nem hozta volna fel a Nemzeti Frontot a hagyományos pártok szintjére, de közben vége lett a háború óta folytatódó szakadatlan életszínvonal-emelkedésnek, és emiatt válságba jutott a nagy pártok képviselte modell. Tavaly az europarlamenti választásokon a Nemzeti Front mindkét hagyományos nagy tábort megelőzte. Ehhez képest már nem meglepetés, hogy most a helyhatósági választások első, vasárnapi fordulójában is megelőzte a szocialistákat – a konzervatív pártszövetségtől mindössze négy százalékkal maradt le.

Ha hárompólusú pártrendszer alakul ki, akkor a három nagy párt közül elvben bármelyik megszerezheti az abszolút többséget a parlamentben. Amíg azonban a jobboldali és a baloldali szavazók még követik a „köztársasági iránytűt”, ki tudják zárni ebből a Nemzeti Frontot. Ugyanez vonatkozik az elnökválasztásra is: két év múlva lejár Hollande szocialista elnök mandátuma, és Julliard biztos abban, hogy Marine Le Pen nem lehet az utóda, mert erre még hívei sem mind tartják alkalmasnak. Habár ha Nicolas Sárközy lesz az ellenfele, akkor Juillard szerint nem biztos, hogy működik a „köztársasági front”, mert a baloldali szavazótábor nem tartja Sárközyt rokonszenvesebbnek Le Pennél. A parlamenti választások kétfordulós rendszere is elég erős gát. (2012-ben két radikális jelölt már bejutott a képviselőházba, de alapjában véve még működött a „Köztársasági Front”.)

Csak eszébe ne jusson valakinek, hogy bevezesse az arányos választási rendszert! – kiált fel a baloldali szerző. Mert akkor a három, nagyjából egyenlően erős tábor megbénítaná egymást, és senkinek nem lenne többsége. Dehogynem, gondolhatnánk, hiszen Ausztriában vagy Németországban például nagykoalíció kormányoz. Igaz, a nagykoalíció gazdasági nehézségek esetén rendszerint minden ellenzékiséget a radikálisokhoz tömörít, és ennek veszedelmes következményei lehetnek. Julliard azonban egyelőre ezt még nem taglalja. Pillanatnyilag úgy látja, hogy Hollande elnöknek van esélye a 2017-es elnökválasztáson. Csak éppen ki kellene szélesítenie táborát. Mégpedig jobbra is, balra is. Ez persze nem látszik éppen könnyű feladatnak, hiszen egymással ellentétes irányú politikai lépéseket igényel. Julliard azonban nem is szakpolitikai lépésekben gondolkodik, hanem imázs-építésben. Ha a néhai François  Mitterrand elnökhöz hasonlóan Hollande-nak sikerülne apafigurává válni, akkor győzhetne. Ettől pillanatnyilag nagyon messze áll a maga 20 százalékos népszerűségével.