„A Sziriza ahelyett, hogy szakítana a múlttal, nagyon is az elődök nyomdokaiban jár” – írja a Globalistban Heinz Richter. Két egymást követő cikkében előbb azt elemzi, hogyan alakult ki a sajátos görög kliensrendszer a török hódoltság századaiban, majd hogyan idomult immár a demokratikus viszonyokhoz az elmúlt négy évtized során.

Görögország négyszáz éven át, egészen a tizenkilencedik század közepéig az Oszmán Birodalomhoz tartozott, és ily módon nem élte végig az európai fejlődést, amely a reneszánsz, a reformáció, az ellenreformáció, a racionalizmus, a felvilágosodás és a polgári forradalmak során megalapozta a mai nyugati társadalmak struktúráját. A török uralom alatt a porta mindenekelőtt szisztematikusan elpusztította a görög arisztokráciát, hogy elejét vegye egy esetleges összehangolt nemzeti lázadásnak. A helyi nemesség ezután különös kettős szerepet játszott a társadalom életében. Védelmezte a lakosságot a török hatalmi önkénnyel szemben, egyben kiszolgálta a főhatalom képviselőit, és fizette az elvárt hűbért. Helyzete alkalmas volt a meggazdagodásra, és idővel jellemzően ezek a helyi vezetők kölcsönöztek az alájuk tartozó kézműveseknek, földműveseknek és kereskedőknek, természetesen uzsorakamatra.

Ez a fajta személyi függőség és kettős szerep az Oszmán Birodalom egész területén működött, és ebből alakult ki az a kliensrendszer, amely ma annyira jellemzi Görögországot. A befolyásos emberek védelmükbe veszik a maguk csoportját, például úgy, hogy amint a hatalom közelébe jutnak, nyakra-főre juttatják állami hivatalba az alájuk tartozókat. Amikor a tizenkilencedik században megkezdődött a függetlenségi harc, ezek az emberek álltak az élén, más vezető réteg nem lévén. Következésképp, amikor létrejött a független görög állam, ők vonultak be az államszervezetbe, és immár a közpénzekhez is közvetlenül hozzáfértek. Hamar felismerték, hogy a mögöttük álló társadalmi erő gazdasági és politikai hatalomra váltható. Persze ehhez csakugyan részesíteni kellett a csoport tagjait az államkincstár jótéteményeiből. Az ország kezdetben vegyes európai nagyhatalmi befolyás alatt állt, s ennek megfelelően volt oroszbarát, németbarát és angolbarát párt a parlamentben, de végül a brit befolyás győzött, és az az egy párt birtokolta a hatalmat.

Itt Richter nagyot ugrik a történetben, és a következő részben azt írja le, hogy amikor a hét évig tartó katonai diktatúra után 1974-ben beköszöntött a demokrácia, az emigrációból hazatérő bal- és jobboldali vezetők minden korábbi fogadkozásuk ellenére ugyanott folytatták, ahol hét évvel korábban abbahagyták. A jobbközép Új Demokrácia párt a Karamanlisz család alá tartozott, a középbaloldali PASZOK pedig a Papandreu család alá. Felváltva kormányoztak, és klienseik kielégítése céljából egyre mélyebben nyúltak az államkasszába, kivált mióta az Európai Unió alapjaiból is tetemes juttatások érkeztek Görögországba. A rendszer olyan erős volt, hogy amikor Papandreu miniszterelnök 1996-ban belebukott a korrupcióba, utóda, Kosztasz Szimitisz hiába volt a PASZOK elnöke és miniszterelnök egyben, a párt mögött álló klientúrával szemben mozdulni sem tudott. Meg is bukott, és az Új Demokrácia új vezető nemzedéke minden korábbinál fékezhetetlenebbül igyekezett meggazdagodni a közpénz rovására.

Richter szerint ez volt a súlyos válság fő oka.  Ebből az következik, hogy hiába követelnek a nyugati hitelezők szigorú gazdaságpolitikát, ha ehhez a kliensrendszerhez nem nyúlnak hozzá. Csakhogy a jelek szerint nem is tudnak róla, és felháborodottan kérik számon a nyugati szemléletet a görögöktől. A válság nyomán kormányra jutó radikális baloldali Sziriza pártszövetség pedig a nyugati követelésekkel szemben azt üzente a társadalomnak, hogy a korábbi állami fizetések és juttatások helyreállítására törekszik, vagyis közvetlenül kívánja táplálni a régi kliensrendszert, ahelyett, hogy a lebontására törekedne.