„Az euró ideológiai projekt volt. A legfőbb tanulság: a politikusok óvakodjanak a vízióktól” – olvassuk a görög népszavazás előestéjén Simon Kuper tollából a Financial Timesban.
Bár már évtizedek óta folyt a vita a közös európai fizetőeszköz lehetőségéről, az euró a nyolcvanas évek végén, a német újraegyesítéssel vált realitássá. Az európai egység mellett elkötelezett Kohl kancellár és Mitterrand elnök ideológiai okból támogatta az euró mielőbbi bevezetését. Történelmet akartak írni az európai egység szorosabbra fűzésével – a közös deviza gazdasági vonatkozásaival nem foglalkoztak, sőt nem is nagyon értettek az ilyen kérdések megítéléséhez – írja Kuper.
Kuper felidézi, hogy Görögország 1998-ban a valutaválság elől menekült az euróba. Amikor a drachmát támadás érte, a kormány – a piacok nagy megelégedésére – csatlakozott az euró előszobájának tekintett ERM-hez, a cél a drachma drasztikus leértékelődésének és az abból fakadó problémáknak az elhárítása volt. Amikor az ország 2001-ben végül csatlakozott az eurózónához, mindenki fellélegzett, senki sem tette fel a kérdést, hogy milyen következményekkel jár mindez Görögországra nézve. „Azt gondolták, hogy mire a bajok hosszú távon jelentkeznek, ők már rég nem élnek, vagy ha szerencséjük van, a toszkán birtokukon borászkodnak.”
Ma már világosan látszik, hogy az ideológiai indíttatású közös fizetőeszköz nem erősíti az európai egységet, inkább az EU legnagyobb problémája – állítja Kuper. A tanulság az, hogy a politikusoknak óvakodniuk kell attól, hogy elvakítsa őket a vízió, és megfontolt számítások helyett ideológiai alapon hozzanak fontos döntéseket. Ez a tanulság azonban már aligha segít a görög válság megoldásában. És Kuper arról nem mond semmit, hogyan kecmereghetne ki Európa és Görögország a közös deviza okozta patthelyzetből.