„A filozófia tartós kudarcának egyik fő oka, hogy intézményesült” – olvassuk a New York Times véleményrovatában, az Opiniatorben Robert Frodemantől és Alan Briggle-től, az Észak-Texasi Egyetem filozófiaoktatóitól, akiknek hamarosan könyve jelenik meg a témáról.
Valamikor régen a filozófia nem különült el önálló tudományként. Filozófusok mindenütt akadtak. A diplomaták, az optikusok és az egyetemi oktatók között egyaránt. Szókratész azt tanította, hogy a filozófus kívülálló, nem szakember, hanem kérdező, kétségbe vonó, akit azért küldött egy isten a városba, hogy felébressze az eltunyult embereket, akár a lomha lovat fájó csípésével a bögöly.
Akik ma Szókratészt tanítják az egyetemen, maguk is szaktudósok. Aránylag új jelenség ez. A természettudósoknál indult, úgy az 1870-es években. Ők azelőtt természetfilozófusoknak tekintették magukat, de a 19. század utolsó harmadában elkülönülő szaktudományokra kezdtek specializálódni. A mai társadalomtudósok elődei, akik pedig morálfilozófusnak tekintették magukat, csakhamar, úgy egy évtizednyi késéssel, szintén szakosodni kezdtek. Amikor aztán a modern egyetemi rendszer kiépült, bekövetkezett a tudományok királynőjének, a filozófiának trónfosztása. A filozófiára az empirikus tudományok nem tartottak igényt, és viszont.
A bölcsesség szeretete így elkülönült szaktárggyá vált, és fokozatosan elvesztette eredeti szerepét, tudniillik annak kutatását, hogy kik is vagyunk, és hogyan lenne helyes élnünk. Sőt, a filozófián belül is megindult a specializáció, különben hogyan is tudott volna önálló, a többivel egyenrangú tudományág lenni. Ezek a külső szemlélő számára lehetőleg érthetetlen módon boncolgatják a dolgokat, hiszen meg kell különböztetni a laikust a beavatottól. Ennek igen hatékony módszere az is, ha a filozófus kizárólag a filozófia konceptuális, ismeretelméleti illetve filozófiatörténeti problémáit vizsgálja, ezzel is elszigetelve a filozófiatudományt. A filozófia saját létjogosultságának védelmében átvette az empirikus tudománymetria módszereit – a filozófusokat az idézettség számai alapján rangsorolják.
A szerzők szerint azonban a filozófiának interdiszciplinárisnak kellett volna maradnia, mert a specializáció egyúttal az erény és a tudás elválasztását is jelentette. A tudós erkölcsileg semleges tudást állít elő, amely céljaink elérését hivatott előmozdítani, mit sem törődve e célok erkölcsi minőségével. Ennek megfelelően a mai filozófusnak semmiféle különös joga nincs arra, hogy nyilatkozzék, mi helyes, mi jó. A filozófus ma ugyanazt végzi, amit más szaktudós, csak nem génekkel manipulál, hanem szavakkal. Célja az, hogy megmutassa, milyen eszes, és hogyan tudja mások érveit lerombolni. „Ma a filozófia arról szól, hogyan legyünk okosok, nem pedig arról, hogy miképp legyünk jók.” A filozófia utat tévesztett – von mérleget Frodeman és Briggle.