„A muszlim nők számára fontos érveket szeretnék megfogalmazni ahelyett, hogy a nyugati feministáknak a szexuális fogyasztásra épülő nyelvén egyfajta muszlim vagina-monológot illetve a szűzhártya-felszabadítás himnuszát zengeném. Elutasítom a nézetet, miszerint a feministák fő törekvése a szexuális öröm, és nem az egyenlőség” – olvassuk a New Republicban, Amerika vezető baloldali liberális hetilapjában. Az esszé szerzője Rafia Zakaria politikai filozófus és ügyvéd, az április végén megszűnő Al Jazeera America munkatársa.
A pakisztáni származású Zakaria muszlim vallású feministaként már diákkorában konfliktusba került a magukat haladó gondolkodásúként meghatározó feministákkal. Az egyetemeken többségben lévő szex-pozitív feministák a női egyenjogúság fontos elemének tekintik a nőkkel szembeni tradicionális szexuális sztereotípiák és elvárások lebontását. A feminizmus második hullámához tartozó radikális feministákkal szemben, a szex-pozitívok vállalják a nőiességet, sőt a pornográfiát sem ellenzik. Azt szeretnék, ha nemcsak a törvény előtti egyenlőség valósulna meg, hanem a nők a magánéletben is egyenlők lehetnének. Egyebek között a felszabadulás részeként szeretnék a korábban a férfiak előjogának tekintett módon élvezni a kötetlen és promiszkuis szexet.
Zakaria nem vitatja, hogy a nemek közötti egyenlőség elvét a magánéletben is érvényesíteni kell. Elfogadja, hogy a nőknek is éppen olyan joguk van a szexuális élethez, mint a férfiaknak. Azt azonban kifogásolja, hogy a szex-pozitív feministák a női egyenjogúságot a testiséggel azonosítsák. Zakaria azt tapasztalta, hogy őt is elnyomott áldozatnak tekintik vallása okán, mondván, hogy azért utasítja el a szabados szexuális kultúrát, mert magáévá teszi a patriarchális, nőellenes vallási szokásokat, márpedig ezek ellen küzdeni kell. Kétségtelen, hogy az iszlám nevében elnyomják a nőket, de ebből nem következik, hogy az iszlám minden formája nőellenes – véli Zakaria. A nyugati feministák szemében azonban az iszlám a női alávetettség szimbóluma, és nem ismerik (vagy egyenesen a női elnyomás eszközének tekintik) a virágzó iszlám feminizmust, amely a Korán alapján ítéli el a női elnyomást, anélkül, hogy a vallást bírálná.
Zakaria kulturális imperializmussal vádolja a női egyenjogúság zárókövét a szexuális felszabadításban látó nyugati feministákat. A nyugati, fehér, középosztálybeli szekuláris feministák előjognak tekintik, hogy meghatározzák a női egyenjogúság célját és mibenlétét. A Szex és New York sorozatban megjelenő szexualitás-felfogás a nyugati fogyasztói kapitalizmus terméke: a női felszabadítást a szabad szexuális fogyasztással azonosítja. A helyett, hogy megkérdőjelezné a szexualitás eltárgyiasulását – vagy akár csak lehetőséget adna megkérdőjelezésére. Zakaria felidézi, hogy feminista szervezetek a muszlim nők felszabadítása érdekében üdvözölték az Afganisztán ellen indított amerikai háborút, és az egyenjogúság hívei közül sokan győzelemként ünnepelték, amikor Kabulban nyugati mintára megnyíltak az első szépségszalonok, mondván ez a szabadság és egyenjogúság nyilvánvaló jele.
A női egyenjogúság szexuális szabadosságként történő megélése nem csak a muszlim feministák számára jelent súlyos problémát – utal Zakaria a liberális Michelle Goldbergnek a Nationben megjelent cikkére. Hanem azon nők számára is, akik úgy érzik, hogy haladó szellemiségű nőtársaik szemében csak akkor számítanak igazán felvilágosultnak és egyenlőnek, ha ők is kellő számú partnerről, orgazmusról és általában kalandos szexuális életről tudnak beszámolni. Sokan akik amúgy egyetértenek a feminizmus törekvéseivel, megfeleléskényszertől vezérelve inkább hazudnak a nemi életükről, mintsem abba a gyanúba keveredjenek, hogy konzervatív és maradi nézeteket vallanak a szexről, hiszen ez akár az egyenjogúság elárulásának is számíthatna.