„A szuper gazdag filantrokapitalisták aláássák a globális demokráciát” – olvassuk a Common Dreams baloldali hírportál beszámolóját a Global Policy Forum jelentéséről. A tanulmány arra figyelmeztet, hogy a gazdag milliárdosok által létrehozott alapítványok meggyengítik a kormányok cselekvési képességét és jelentősen befolyásolják a nemzetközi szervezetek működését. A jelentés kitér rá, hogy a leginkább befolyásos amerikai alapítványok rendkívüli hatalomra tettek szert a harmadik világban, ami „aláássa a demokráciát és a helyi szuverenitást”.

A Bill and Melinda Gates Foundation példáján jól szemléltethető, hogy mi is a baj. A mesés vagyont kezelő alapítvány a WHO legnagyobb nem állami támogatója, és így jelentős befolyással bír a fejlődő országoknak nyújtott egészségügyi támogatások terén. Az alapítvány vezetői közül többen korábban a nagy gyógyszeripari cégek alkalmazásában álltak, ami felveti az összeférhetetlenség gyanúját. A mezőgazdasági támogatásokat is sok kritika éri, mondván, hogy előnyben részesítik a föld privatizációját és a génmódosított terményeket, ez pedig a nyugati nagyvállalatok érdekeivel van összhangban. Amiből az következik – véli a Common Dreams –, hogy a jótékony kapitalisták adakozásának haszonélvezői legalábbis részben az egyenlőtlenségeket fenntartó nagyvállalatok.

Hasonló kritikát fogalmaz meg a jótékonykodó milliárdosokkal szemben Linsey McGoey, a Gates-alapítvány ügyeit tárgyaló Nincs ingyenajándék című könyv szerzője is. McGoey igen visszásnak tartja, hogy egyes alapítványok – egyebek között a Mark Zuckerberg által létrehozott – teljesen átláthatatlan módon működnek: nem kell beszámolniuk róla, kinek adnak pénzt, ezért egyáltalán nem garantálható, hogy az adózásból kivont összegek valóban jó célt szolgálnak. Legalább ilyen aggályos, hogy a Gates-alapítvány jótékony céljainak megvalósításakor hitelkártyát vesz igénybe, és így a Mastercardot támogatja az adózáson megspórolt összegekből. Más szolgáltatások igénybevételekor pedig egyéb profitorientált cégeket támogat. A szerző kitér arra is, hogy a sikeres üzletemberek szeretik okosabbnak hinni magukat a kormányoknál és a nemzetközi szervezeteknél, ezért ragaszkodnak saját humanitárius elképzelésük megvalósításához. Csakhogy ők sem tévedhetetlenek, ezért a jótékony célra fordított összegek sokszor kárba vesznek, vagy nem a legégetőbb problémák megoldását szolgálják.

James Surowiecki, a New Yorker publicistája mindezek ellenére védelmébe veszi a jótékonykodni óhajtó milliárdosokat. Surowiecki nem vitatja, hogy a jótékonyodók befolyása gyengíti a demokráciát. Ám mindebből nem következik, hogy tevékenységüknek ne lennének előnyei. „Egy ideális világban a nagy alapítványok fölöslegesek volnának. A való világban azonban létfontosságúak, mert olyan problémákat vehetnek célba, amelyeket a magánszektor és a kormányzat egyaránt figyelmen kívül hagy.” A tehetős milliárdosok megtehetik, hogy olyan ügyek szolgálatába állítsák vagyonukat, amelyeket a kormányok és nemzetközi szervezetek éppen a demokratikus kontroll miatt nem tudnak megoldani.