Már a globalizáció sincs biztonságban a globalizációtól

2016. augusztus 09.

Az amerikai professzor hosszútávon továbbra is biztos a globalizáció pozitív hatásában, de elismeri, hogy most éppen sokat veszített népszerűségéből. A közgazdaságtan más korszakok fogalmaival igyekszik leírni, ezért elméletben sincs válasz a sokakat sújtó mellékhatásokra.

 

A globalizáció politikai támogatása odaveszett” – állapítja meg elkeseredetten Stephen S. Roach, a Yale Egyetem tanára a Project Syndicate oldalain.

Ő maga, mint némi öngúnnyal szükségesnek tartja előrebocsátani, „a szabad kereskedelem oltáránál imádkozik”, ami el is várható olyasvalakitől, aki vezető közgazdászként éveket töltött a Morgan Stanley bankháznál. Megállapítja azonban, hogy nem tekinthető véletlennek, ha Nagy-Britannia kilép az Európai Unióból, miközben Amerikában a jobboldalon Donald Trump, a baloldalon Bernie Sanders a nemzetközi szabadkereskedelmi és beruházási megállapodások ellenzésével aratott sikert, és mostanra az elvben mérsékelt Hillary Clinton is hasonló nézeteket hirdet. Kínát közben egyre több ellenszenv veszi körül amiatt, hogy egyoldalúan húz hasznot a szabad kereskedelemből.

A nemzetközi szabad kereskedelem, a globalizáció és a gazdasági-politikai integráció természetesen nem szinonimák, de van köztük összefüggés, és mindhárom ellen növekszik az ellenállás. Kétszáz évvel ezelőtt David Ricardo alkotta meg a komparatív előnyök elméletét: ha minden ország azt ajánlja fel a nemzetközi kereskedelemben, aminek termeléséhez kedvezőbbek a feltételei, mint másoknak, akkor minden résztvevő jól fog járni a szabad kereskedelemmel. Portugália bort exportáljon, Anglia textilárut, és mindketten jól járnak.

A mai világban, amikor a nemzetközi kapcsolatrendszer sokkal bonyolultabb és sokoldalúbb, továbbá amikor a termelésben a tudásnak egyre nagyobb a szerepe, nem alkalmazható egyszerűen a régi elmélet. Ezt már a Nobel-díjas Paul Samuelson is felismerte, pedig ő éveket szentelt annak, hogy Ricardo tanait a modern világra alkalmazza. Halála előtt, az új évezredben megállapította, hogy a komparatív előnyök elméletét könnyen visszájára fordíthatja egy-egy olyan ország, mint Kína, amely technológiát másol le tömeges méretekben, és olcsó munkaerővel támaszt versenyt a többi termelővel szemben. Az eredmény az, hogy Nyugaton a hagyományos munkásosztály alól kicsúszik a talaj.

Mármost Roach óv attól, hogy a bezárkózás legyen a válasz. Amikor a világ országai ezzel reagáltak a nagy gazdasági válságra, a világkereskedelem 1929 és 1933 között hatvan százalékkal esett vissza, és ez okozta az igazi világválságot. Manapság még súlyosabb következményekkel járna a bezárkózás, mert sokkal szervesebbek a Föld országait behálózó gazdasági kapcsolatok, és nem lassú közlekedési eszközökön jutnak el a termékek az egyik országból a másikba, hanem – a szellemi termékek és szolgáltatások esetében – akár azonnal is.

Már csak az a kérdés, hogy akkor mi is a teendő. Erre azonban Roachnak nincs válasza, mivel, mint írja, a közgazdaságtudomány adós maradt az új viszonyoknak megfelelő új fogalmakkal és elméletekkel. Roach nem is próbálja felvázolni, miben állhatna az ilyen új elmélet, csupán arra szorítkozik, hogy miként lehetne csillapítani a globalizációellenes hangulatot. Amerikában már a hatvanas évek elején létrejött egy intézményrendszer, amely a termelésből kiszoruló dolgozóknak nyújtott segítséget az átképzésben és a munkába állásban. 1974 óta alig kétmillió ember vette e programnak hasznát a sok tízmillió közül, aki kiszorult a termelésből. A professzor gyorsabban reagáló rendszert sürget, hosszabb ideig járó munkanélküli segélyt és külön munkahely-biztosítást az idősebb dolgozóknak. Különben – figyelmeztet – biztosra vehetők az újabb Brexit-típusú események vagy az új amerikai izolacionizmus. Roach tehát meg sem próbál felelni arra, hogyan menthetők meg a munkahelyek például Amerikában, hanem azt tartja a globalizációpártiak fő feladatának, hogy enyhítsék a kihulló emberek súlyos gondjait, már ha nem akarnak búcsút mondani a szabad versenynek.

 

Halmos Károly hozzászólása

Az abszolút és a komparatív előny 

A cikk azt írja, hogy kétszáz "évvel ezelőtt David Ricardo alkotta meg a komparatív előnyök elméletét: ha minden ország azt ajánlja fel a nemzetközi kereskedelemben, aminek termeléséhez kedvezőbbek a feltételei, mint másoknak, akkor minden résztvevő jól fog járni a szabad kereskedelemmel".

Az előnyöknek a kedvezőbb termelési feltételekre való alapozása a smithi abszolút előnyök elvének felel meg. A komparatív előny elve máshonnan közelít: csak azt állítja, hogy nem teljesen szabad kereskedelem esetén is lehetnek olyan cserearányok, amelyek mellett érdemesebb valamit csere, mint termelés útján beszerezni. Ezt azonban már a napóleoni háborúk derekán (1808) kimondta Robert Torrens. Ricardo 1817. évi közismert példája valójában csak élére állította a kérdést. Híres számpéldájában a bort is, szövetet is előállító Anglia és Portugália közötti kereskedelem esetén Portugáliának még akkor is érdeke az (adott esetben a bor termelésére irányuló) szakosodás és a csere, ha Portugália 80, Anglia pedig 120 főt foglalkoztat éves borszükségletének kielégítésére, míg a szövet esetében a két megfelelő létszám rendre 90, illetve 100 fő.

Ezen a ponton, legalábbis elvileg, meg is akad Ricardo példájának ismertetése, ugyanis el kell dönteni, vajon a tankönyvi példákat (melyek maguk sem közmegegyezést tükröznek), vagy Ricardo saját (s a könyvének címében szereplő alapelv fogalmával szemben nem teljesen tiszta) gondolatmenetét követjük. Mivel a tankönyvi változatok, a világhálónak hála, könnyen elérhetők, érdemes inkább a szövegszerűen ritkábban hivatkozott szerzői változattal foglalkozni. (A vonatkozó szöveghelyek A politikai gazdaságtan alapelvei című munka hetedik, a külkereskedelemről szóló fejezetében olvashatók. Az állításokra a bekezdéseknek egy R betűt követő sorszámával fogok hivatkozni, a világhálón http://www.econlib.org/library/Ricardo/ricP2a.html#Ch.7,%20On%20Foreign%20Trade jelzet alatt elérhető kiadás alapján.)

Ricardo okfejtésének fölfejtéséhez szükség van Adam Smith főbb állításainak felidézésére. (A felhasznált tételek forrása: Vizsgálódás a nemzetek gazdagságáról, 1776. Az azonosításhoz a http://www.econlib.org/library/Smith/smWN.html világhálós jelzeten elérhető kiadás „könyv.fejezet.bekezdés” tagolású bekezdésszámaira hivatkozom, előttük egy S betűvel.) Emlékezetes tétele Smithnek, melyhez Ricardo is egyetértőleg viszonyul, hogy egy nemzet fogyasztásának alapja annak éves munkája, amelyet vagy közvetlenül, vagy csere útján megszerzett termékeiben hasznosít (S I.I.1). Hasonlóan fontos meglátása Smithnek, hogy a munka teremtő erőire legnagyobb hatással a munka megosztása van (S I.1.1). Egy nem sokkal későbbi fejezet tételmondata szerint a munka megosztását a csere ereje, vagyis a piac határozza meg (S I.3.1). A munkamegosztás cserék során vezet el a szükségletek kielégítéséhez – a cserék sorának lebonyolításhoz mindenkinek, aki részt vesz a munkamegosztásban, saját áruján túl olyan eszköz tartására van szüksége, amelyet mások elfogadnak tőle – ez a pénz (S I.4.2). A cserélni vagy termelni kérdését a háztartások és az országok esetében is ugyanaz dönti el: ha egy ország előnyösebben termel meg valamit a másiknál, és a másiknak szüksége van e termékre, akkor az utóbbinak érdemes cserét kezdeményeznie (S IV.2.15). (Ezt szokás az abszolút előnyök elvének nevezni - HK) A termelők a legnagyobb hozzáadott érték (S IV.2.7) és ezáltal a legnagyobb profit megszerzésére törnek, akár más termékre, akár pénzre cserélve árujukat (S IV.2.8). Mindazonáltal a bizalom, a szokások ismerete és a tőke jobb ellenőrizhetősége arra fogja késztetni a kereskedéssel foglalkozókat, hogy – ha legalább a szokásoshoz közeli hasznukat megtalálják – otthon fektessék be tőkéjüket (IV.2.6). Így aztán, még ha mindenki a saját hasznát keresi is, a láthatatlan kéztől vezettetvén, a köz javára fog cselekedni (S IV.2.9).

Ricardo számára a később sokat citált számpélda csak egy részletkérdés kihívó erejű megfogalmazása, de nem maga a gond, amellyel szembesítené olvasóját. Az igazi kérdés számára két elv ütközése. Az egyik a szabad kereskedelemé, a másik a láthatatlan kézé. Az elrugaszkodási pont az abszolút előnyök elve.

Tökéletesen szabad verseny esetén (R 7.11) (tehát amikor a termelési tényezők, így a tőke is szabadon mozognak) minden ország annak a termelésére szakosodik, aminek az előállításában előnyös helyzetben van (R 7.6). Ehhez az elvhez igazodva a munkaerő optimálisan lesz szétosztva a termelés ágai között. Azonban, ha az ország a szakosodás következtében keletkezett fölöslegét elcseréli, avval nem tesz szert több értékre annál, mint amennyit a sajátjából átadott. (Ez eddig Smith művéből is kiolvasható. A következők már kevésbé.) Ricardo szerint legföljebb a tőketulajdonosok haszna nőhet meg (R 7.1) (magyarán a külkereskedelem a nemzeti jövedelem újraelosztásának eszköze lehet). A haszon változása attól függ, mire cserélik el a többletet. Ha az ország kereskedői valamely, a munkások fogyasztásában szerepet játszó terméket (például szövetet) tudnak kedvezőbben beszerezni annál, ahogy azt maguk előállították volna, akkor a munkások bére csökkenthető (magyarán: ugyanúgy megrakott, de olcsóbban beszerzett fogyasztói kosarat adnak át nekik). Mivel a jövedelem végső soron vagy bér, vagy haszon, a tőkések a korábbinál jobban fognak részesedni az ország összjövedelméből. Ha azonban a tőkések luxuscikket (a munkások fogyasztásában nem szereplő cikket, például bort – ne feledjük, Angliában a sör dívott) szereznek be, akkor az összprofit részhányada változatlan marad (R 7.7).

Innen már sejthető, honnan fúj a szél, de azért még érdemes kicsit követni Ricardót. Mint megfogalmazza, a tökéletes szabad kereskedelem esetében (például egy országon belül, ahol a tőke is, munkaerő is szabadon mozoghat), a mindent kiegyenlítő szabad mozgás miatt a profitok ki fognak egyenlítődni, más esetben erre nincsen garancia (R 7.12). Az angol tőkéseknek és mindkét ország fogyasztóinak jó volna, ha az angol tőke átvándorolhatna Portugáliába, mert akkor ott a bort is, a szövetet is nagyobb haszonnal állíthatnák elő, mint Angliában (R 7.18).

Ha nincs szabad kereskedelem, tőke és munka nem vándorolhatnak, akkor – furcsa módon – Portugáliának még úgy is megéri szakosodni, ha akár szövet-, akár borszükségletének előállítására kevesebb ember éves munkáját fordítja, mint Anglia rendre a sajátjára. A gondolatmenetnek ezt a lépését világítja meg a már említett számpélda. Ennek az volna a magyarázata (R 7.16), hogy Portugália a csere során (a szakosodás miatt) kevesebb saját munka árán szerzi meg a szövetet, mintha otthon termelné. E tekintetben érdektelen, mennyi munkával állították elő a szövetet Angliában, csak a saját munkás fáradozásért megszerezhető termékek mennyiségének (magyarán a cserearányoknak) a Portugália számára kedvező változása számít. Azonban, hogy ne legyen kétségünk, miszerint Ricardo számára elmélete nem, vagy nem csak külkereskedelmi elmélet volt, érdemes felidézni azt a bekezdést (R 7.9), amelyben Ricardo kimondja: a munka jobb szervezése, gépesítése, infrastrukturális támogatása ugyanúgy nem növeli az értéket és a profitot, mint ahogy a külkereskedelem sem, de mivel mindegyik csökkenti az árakat, ezért előnyösek a fogyasztóknak.

Adam Smith 1776-ban még úgy érvelt, hogy nemzetgazdasági szinten a gazdasági harmóniát a láthatatlan kéz (másutt meg is nevezi: a Gondviselés) úgy teremti meg, hogy a kereskedőkben működteti a (nem Smith kifejezésével) hazafias ösztönt, vagyis még a hazájuktól távol működő üzletemberek is arra törekszenek, hogy otthon, megszokott környezetükben tevékenykedhessenek. Ricardo nem vitatja ezt, de hozzáteszi, hogy ez által az üzletemberek lemondanak az elérhető nagyobb nyereségről, és megelégszenek az otthoni kisebbel (7.19), miközben a fogyasztók ellátottsága is csökken. (Smith a profitok kapcsán még nem a kisebbet, hanem a szokásoshoz közelit említette.)

Mai nyelven összegezve Ricardo mondandóját: amit a komparatív költségek elméleteként ismerünk, az valójában egy dilemma megfogalmazása. Vagy van szabad kereskedelem, és akkor a termelési tényezők összemérődnek és a profitráták kiegyenlítődnek, és van méltányosság (t.i. a másik erőfeszítéseinek elismerése), vagy nincs, de akkor nem csak a profitráták nem egyenlítődnek ki, hanem az egyes nemzetek önző módon nem is méltányolják egymás teljesítményét. A Gondviselés láthatatlan keze nem a legnagyobb haszon felé vezeti azokat, akik követik. A láthatatlan kéz nemzeti szinten sem vezet a közjó felé, hacsak a (termelési tényezőkre is vonatkozó) szabad kereskedelem nem nemzetközi. Innen nézve a közgazdászok kétszáz éve egy bizarr számpéldán töprengenek, pedig Ricardo sokkal fontosabb dolgokról beszélt. Hogy azonban a mai globalizált világ megfelel-e a tökéletesen szabad kereskedelem ricardói előföltevésének, már más lapra tartozik.