Amerika nem lesz hegemón

2016. szeptember 04.

Az Egyesült Államok századának vége, Amerikának osztoznia kell a gazdasági és a katonai hatalmon más, kontinensnyi hatalmakkal – jósolja az ikonoklaszta elemző. És mivel azok más ideológiai és politikai rendszert képviselnek, a világ társadalmi berendezkedés dolgában is sokszínű marad.

„Amerikának alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy nem az egyetlen szuperhatalom a világon” – írja a National Interest hasábjain a Metazin régi ismerőse, Michael Lind, aki az utóbbi években a népszerű mítoszok rombolásának szenteli munkásságát.

Lind úgy gondolja, hogy az amerikai külpolitika nem puszta ügyetlenségből szenvedett el annyi kudarcot a világban, hanem azért, mert az Egyesült Államok hatalma hanyatlóban van. Abszolút számokban mérve persze nincs hanyatlás, és Amerika gazdagabb lesz a század végén, mint ma. Csakhogy Kínában, Indiában, sőt, Afrikában is gyorsabban növekszik a gazdaság teljesítménye, és Amerika hamarosan elveszti primátusát. A gazdasági erő és a katonai képesség pedig, ha nem is szorosan, de összefügg. A primátust kétféleképp szokták mérni: polaritás szerint, ami azt jelenti, hogy az illető ország a globális erőforrásoknak mekkora hányadát tartja kézben, illetve hegemónia szerint, más szóval aszerint, hogy milyen mértékben gyakorol az illető hatalom befolyást a nemzetközi élet más tényezőire.

Lind úgy látja, hogy Amerika primátusa mindkét szempontrendszer szerint a végéhez közeledik. A Price Waterhouse előrejelzését idézi: a század közepén Kína adja majd a világ termelésének egyötödét, India és az Egyesült Államok 14-14 százalékát, Európa pedig ennél két százalékkal kevesebbet. Lind nem temeti Európát, de úgy látja, hogy Nagy-Britannia kiválásával és a „nacionalizmus és a populizmus térhódításával” befellegzett annak az „elitprojektnek”, amely Európát szuperhatalmi szerepet játszó szövetségi államnak képzelte. Európa gazdag, bár fragmentált földrész marad, írja Lind, és nem sokat foglalkozik az Európán belüli nagy különbségekkel. Ugyanígy írásában egyetlen szó sincs Oroszországról. Még a regionális hatalmak között sem említi meg, holott Törökországot, Vietnamot és Brazíliát igen, mint olyan államokat, amelyek igyekeznek majd kihasználni a többpólusú világ lehetőségeit, és minél jobban helyezkedni a rivalizáló nagyok között.

Száz évvel ezelőtt az Egyesült Államok hazai terméke egyenértékű volt a teljes brit nemzetközösségével. Ahogy akkor a Brit Birodalom, most az Egyesült Államok talált hasonló súlyú versenytársra, éspedig Kína személyében.  Az egy főre jutó kínai bruttó hazai termék persze sokszorta alacsonyabb az amerikainál, de abszolút számokban, vásárlóparitáson mérve Kína többet termel Amerikánál. Feldolgozóiparáról nem is szólva. A színes televíziók világtermelésének több mint felét, a mobiltelefonokénak háromnegyedét, a személyi számítógépeknek 87 százalékát állítják elő Kínában. Az Egyesült Államok 76 ország első kereskedelmi partnere, Kína 124-nek. Ami a honvédelmi kiadásokat illeti, Kínát már csak az Egyesült Államok előzi meg. Amerika korábbi kihívói, Németország és a Szovjetunió sohasem jutottak el odáig, hogy gazdasági teljesítmény dolgában utolérjék az Egyesült Államokat. Ráadásul még az a vigasz is ingatag lábakon áll, hogy az innovációban azért Amerika még mindig verhetetlen. A Szilíciumvölgy szakemberei arra figyelmeztetnek, hogy külföldi, nem utolsó sorban kínai és indiai iskolák végzőseinek felvétele nélkül nem tartható az innováció üteme.

Kína már most is jelentős tényező a világpolitikában. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa megakadályozta az Oroszország elleni fellépést az ukrajnai konfliktusok nyomán, a Dél-Kínai tengeren pedig igen jelentős kihívás az Egyesült Államokkal szemben. Európa Amerika oldalán áll ugyan és elfogadja a stratégiai védelmet, de Kínával szemben nem követné az amerikai erődemonstrációt. Egyfajta „óriás Svájc” módjára a kereskedelmi érdekeket tartaná szem előtt. Ha Kína a hajdani Monroe doktrína módjára kihívást intézne Amerikához a távol-keleti hegemónia ügyében, Amerikának vissza kellene vonulnia, ahogy Angliának sem volt esélye az amerikai földrészen a huszadik században. Lind külön aggasztónak minősíti a demográfiai folyamatokat. Az Egyesült Államokban a reprodukciós szint alatt van a születési arányszám. A bevándorlás ezt ellensúlyozza ugyan, de a vele járó konfliktusok miatt növekszik a bevándorlással szembeni ellenállás. Az öregedő társadalom pedig növekvő terhet ró a költségvetésre, ami nem sok jót ígér a katonai kiadások terén. Hosszabb távon az Egyesült Államok a három-négy nagyhatalom egyike lesz. De az egyetlen gazdasági-politikai-katonai szuperhatalom státuszáról le kell mondania.