„2000-ben Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ötször olyan gazdagok voltak, mint 1930-ban. A huszonegyedik század első évtizedében mégsem a túl sok szabadidő és az unalom okoz gondot, hanem a stressz és a bizonytalanság” – írja a Guardianben Rutger Bregman holland liberális történész-filozófus, az Utópia realistáknak: érvek az alapjövedelem, a nyílt határok és a 15 órás munkahét mellett című könyv szerzője.
John Maynard Keynes már a múlt század harmincas éveiben azt gondolta, hogy a modern technikának hála, hamarosan általánossá válhat a jólét, és jelentősen csökkenhet a munkával töltött idő. Nem így lett: a fejlett világ polgárai, különösen a magasabb beosztású illetve kreatív munkát végző munkavállalók továbbra is sokat dolgoznak. A munka a nyugati kultúra része, a protestáns etika folyománya – akkor is dolgozunk, ha nem muszáj. A dolgos élet hovatovább státuszszimbólummá vált: a gazdagság jele már nem a tétlen dőzsölés, hanem egyre inkább az aktív élet és a karrier. Még akkor is, ha a túlóra csökkenti a hatékonyságot, hiszen a többlet munkaidő egy része fölösleges ügyintézéssel, álfeladatok kreálásával és lazsálással telik, és egyre több az eleve mondvacsinált állás.
A túlzásba vitt munkának számos káros mellékhatása van – figyelmeztet Bregman. A munkaidő egyenlőtlen megoszlása hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenséghez, hiszen jellemzően az eleve jobban keresők dolgoznak többet. Mivel aki teheti, sokat dolgozik, sokan teljesen kiszorulnak a munkaerőpiacról. Kevesebb idő jut művelődésre, barátokra és családra, ami az egyén elszigetelődéséhez, a társadalom fragmentálódásához és a családok széteséséhez vezet. Nem meglepő, hogy számos kutatás tanúsága szerint az emberek többsége kevesli a szabadidejét. A fokozott termelés ráadásul jelentős plusz környezetszennyezéssel jár.
Mindebből pedig az következik, véli Bregman, hogy a munkaidő csökkentésével és az alapjövedelem bevezetésével nemcsak a társadalmi egyenlőtlenséget lehetne erősíteni, de az emberek szellemi állapota is javulna. Kevésbé lennének túlhajszoltak, kevesebb lenne a stressz, több idő maradna kultúrára.
Nem Bregman az egyetlen, aki a munkaidő csökkentését szorgalmazza. A magyar média is beszámolt Carlos Slim mexikói milliárdos hasonló okfejtéséről. De hasonló érveket fogalmazott meg Heather Boushey és Bridget Ansel, a Washington Center for Equitable Growth agytröszt két kutatója is. Boushey és Ansel arra is kitért, hogy a munkaidő csökkentése és vele a társadalmi igazságosság erősítése állami feladat lenne: a nagyvállalatok ugyanis aligha fognak maguktól lemondani az (Amerikában legalábbis) gyakran ellentételezés nélküli túlórákról. Más kérdés, hogy ha egyszer nem áll készenlétben a munkanélküliek hatalmas tömege, akkor napi négy órás munkával mekkora hazai termék lesz előállítható, és hogy a fennmaradó állami adóbevétel milyen szolgáltatások fenntartására lesz elegendő.