„A brit oktatáspolitika nyomásgyakorlással igyekszik kiűzni a bölcsészetet a felsőoktatásból” – írja Kathrina Laszlo oxfordi doktorandusz hallgató a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.

A Metazin az elmúlt tizenegy évben számos cikket közölt a bölcsészettudományok elleni háborúról. Amerikában és Európában egyre népszerűbb a nézet, miszerint a humán tárgyak oktatása és a bölcsészképzés haszontalan, vagy jó esetben is fölösleges luxus, ami nem viszi előbbre az országot, ellentétben a versenyképességet javító reál és műszaki oktatással. A bölcsészképzés kritikusait az sem hatja meg, hogy statisztikák szerint nem számottevően magasabb a bölcsész munkanélküliek aránya, mint a mérnököké és az informatikusoké, és alacsonyabb fizetésük ellenére nem elégedetlenebbek a karrierlehetőségeikkel.

Laszlo a brit példával szemlélteti, milyen kreatív módszerekkel fojtja meg a haszonelvű és piacorientált szemlélet a bölcsészképzést. Jellemző, hogy a felsőoktatási stratégia kidolgozása 2009 és 2016 júliusa között az üzleti, innovációs és képzési minisztérium hatáskörébe tartozott. A felsőoktatási és a kutatási támogatások elosztását egyre inkább objektívnak tekintett mérőszámok alapján igyekeznek meghatározni. Az egyetemi képzések sikerét és hatékonyságát hatásfaktorok és hozzáadottérték-mutatók alapján állapítják meg. Ezek a módszerek az alkalmazott tudományok területén bevettek, ám a humántudományokban hasznavehetetlenek. Mint azt sokan – egyebek között Stefan Collini cambridge-i irodalmár is – kifejtették, az élet egyéb területein alkalmazott módszerek nem alkalmasak a bölcsészettudomány társadalmi hasznának felmérésére. Viszont rengeteg időt vesznek el a tanítástól és a kutatástól, ráadásul a megnövekedett adminisztráció miatt tömegével kell új ügyintézőket felvenni.

Csöppet sem meglepő, ha a kimutatásokból az derül ki, hogy a bölcsésztudományok mérhető társadalmi haszna, vagyis alkalmazása a gazdaságban alacsonyabb, mint a reáltárgyaké. A túlélés érdekében kézzelfogható hasznot kimutatni igyekvő bölcsészszakok meglehetősen abszurd manőverekre kényszerülnek. Laszlo megemlíti, hogy a Durhami Egyetem irodalomtudományi tanszéke annak köszönheti viszonylag magas impakt faktorát, hogy a koraújkori kannibalizmus történetét feldolgozó kutatását a BBC felhasználta egy tudományos dokumentumfilmben. Ez azonban a ritka kivétel. Egy történész levéltári kutatása az esetek többségében nem jár kézzelfogható gazdasági haszonnal és az innovációt sem segíti elő.

A bölcsészet kritikusai az összehasonlító impaktfaktor-felmérések alapján igazolva látják magukat, és hozzákezdhetnek a most már tudományos módszerekkel is haszontalannak bélyegzett szakok felszámolásához. Laszlo felidézi, hogy a Belfasti Egyetem ilyen alapon szüntette meg az önálló szociológia és antropológia képzést. Az Egyesült Királyság egyre kevesebb egyetemén van önálló idegennyelv-tanszék, és a bölcsészkarokon szinte mindenütt megszorítanak, miközben a kormány azt ígéri, hogy a természettudományi képzésben 2020-ig semmilyen leépítés nem lesz.