A Trump-jelenség szociálpszichológiája

2016. október 23.

Donald Trump híveit semmi sem képes kizökkenteni álláspontjukból, pedig kedvencük rovására számos olyan kijelentés, gesztus és tett írható, amely más jelöltet már rég tönkretett volna. A liberális neuropszichológus tudományos magyarázatot keres a jelenségre.

Mi zajlik a Trump-hívek agyában, hogy ennyire vak odaadással vannak iránta?” – kérdezi a Psychology Today hasábjain Bobby Azarian.

Mint a Metazinban részletesen bemutattuk, a társadalomtudomány, kivált pedig a pszichológia aligha alkalmas arra, hogy politikai nézetek igazságát bizonyítsa, a tudomány politikailag, ideológiailag elkötelezett művelői azonban nem adják fel a küzdelmet. Azarian doktor négy olyan tudományos tételt is felvonultat, amelyekből magyarázatot merít a Trump-hívek többségének szerinte irracionális magatartására. (Igaz, megengedi, hogy Trumpnak olyan támogatói is vannak, akiket más indítékok – például az ellenfél iránti ellenszenv vagy a fennálló elleni tiltakozás – tartanak a Trump-táborban.)

Az egyik a Dunning-Kruger-effektus. Eszerint minél kisebb valakinek a tudása egy bizonyos területen, annál nagyobb mértékben hajlamos messze túlbecsülni a szakértelmét. Gyakran megesik, hogy saját szakértelmünk felméréséhez ugyanazok a készségek és ismeretek szükségesek, mint magához a hozzáértéshez. Vagyis, ha valaki – mondjuk – ostoba, az nehezen fogja elfogadni a józan érveket, mert azt gondolja magáról, hogy okos. Ha nem hinné magát olyan okosnak, akkor nem is lenne olyan ostoba, és mindjárt hallgatna a józan észre. Szóval ezért tartja Azarian sikertelennek mindazokat a próbálkozásokat, amelyeknek célja, hogy eltántorítsák Trump híveit a jelöltjük támogatásától.

A második tétel a konzervatívok híres, és állítólag bizonyított hiperérzékenysége a veszélyekkel szemben. (A kísérleti bizonyítékok megbízhatóságáról lásd a Metazin fentebb már említett szemléjét.) Azarian átveszi a Clinton-tábor állítását, miszerint Trump en bloc a muszlimokkal és a mexikóiakkal riogat (holott csak az illegális és a terrorista-gyanús bevándorlókkal „riogatott”), majd megállapítja, hogy a rettegésre hajlamos konzervatívok e fenyegetés hatására biztonságközpontú üzemmódra váltanak, és ha valakiben megtalálják a védelmezőjüket, attól mindent elfogadnak.

A harmadik tétel a rettegéskezelés-elmélet. Az embereket halandóságuk tudata miatt egzisztenciális szorongás jellemzi, ezért különféle kulturális közösségekbe tömörülnek, ideológiai, vallási és nemzeti identitásokat választanak. Amikor veszélyt érzékelnek, ellenállhatatlan késztetést éreznek a hasonló identitásúak védelmére, a velük való azonosulásra, illetve agresszivitást mutatnak a kívülállókkal szemben. Ismét csak kísérleti hivatkozások következnek arról, hogy mindez különösen a konzervatívokat jellemzi: ők válnak ilyenkor hajlamossá, hogy „szélsőséges katonai beavatkozásokat támogassanak”. (Ami azt illeti, Trump éppenséggel bírálja az elmúlt másfél évized külföldi katonai akcióit.) Az egzisztenciális félelemre ható Trump pedig olyan lélektani állapotot alakít ki híveiben, amelyben ők pozitívan fogadják a kirekesztő és megosztó retorikát.

Végül pedig Azarian a figyelemfenntartó képességet is megemlíti, mint amelyben Trumpnak előnye van Hillary Clintonnal szemben. Őrá, a hivatásos showmanre tovább képesek figyelni az emberek. Márpedig Amerikában minden a szórakoztatóipar körül forog, és az erre nevelt közönség mindent megbocsát, ha elszórakoztatják. Már csak az a kérdés, mitől nyeri akkor Clinton minden valószínűség szerint mégis utcahosszal a választást. És van itt még egy rejtély. Ha az egzisztenciális félelem és társai főleg a konzervatívokra hatnak, vajon mi magyarázza a Trumptól való rettegést? Korábban pedig a Nixontól, a Reagantől, a Bushtól valót? Csak nem hat a neuropszichológusra is egyfajta Dunning-Kruger hatás, amely megakadályozza, hogy felismerje egzisztenciális szorongását?