„Az értelmiség – és mellesleg minden emberi lény számára – az arányérzék a legfontosabb. Nemcsak a magamfajta liberálisoknak lenne fontos, hogy az igazán lényeges problémákkal foglalkozzanak” – olvassuk a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazin interjúját Mark Lilla eszmetörténésszel.

Az interjú apropója Lillának a Metazin által is ismertetett véleménycikke, amely az amerikai elnökválasztás tanulságait taglalta. Donald Trump győzelméhez jelentősen hozzájárult – érvelt Lilla másokkal együtt –, hogy a liberálisok a szélesebb társadalmi rétegek számára fontos ügyek helyett a leginkább csak az akadémiai elitet érdeklő identitáspolitikát tűzték zászlajukra, és a társadalmi összetartozás erősítése helyett partikuláris csoportok érdekeinek képviseletében léptek fel. A cikk nagy felhördülést váltott ki. A magát liberálisnak valló szerzőt többen kiátkozták a liberális táborból, a liberális eszme elárulásával vádolták. Egyik kollégája a Columbia Egyetemről egészen odáig ment, hogy Lillát a fehér faji felsőbbrendűség szálláscsinálójának nevezte.

Lilla az interjúban utal rá, hogy pontosan azt a hiszterizált és aránytévesztett megközelítést bírálta, amelynek szellemében liberális kritikusai támadják. Pedig liberálisként fontosnak tartja a sokszínűséget és a hátrányos helyzetű csoportok tagjainak elismerését és támogatását.

Az egyetemeken megjelent és a liberális politikát is megfertőző identitáspolitikai érzékenység azonban „sokkal inkább nárcizmus, mintsem politika”. A társadalmi nem körüli viták elsősorban nem az igazságtalanságról és az elnyomásról szólnak, hanem az identitáskeresésről – mint azt a névmások körüli vita is szemlélteti. Ellentétben a polgárjogi mozgalmakkal, az identitáspolitika nem törekszik érdemi társadalmi reformokra.  „Sok egyetemi diák számára a politikai érdeklődés és aktív részvétel saját identitásuk meghatározásáig terjed.” Lilla megjegyzi, hogy a klasszikus liberális gondolattól teljesen idegen a sokszínűséget és egyenlőséget zászlajukra tűző haladó szellemű liberálisok ragaszkodása a rigid identitáshatárokhoz: a liberálisok korábban többnyire börtönnek tekintették az askriptív társadalmi kategóriákat.

Az amerikai eszmetörténész kitér rá, hogy az identitáspolitika elterjedése a baloldalon már maga is kórtünet. Az egyetemeken túlsúlyban vannak a liberálisok, és a felsőoktatás egyre inkább elefántcsonttoronnyá válik. Az akadémiai viták belterjesek, az egyetemen tárgyalt ’problémák’ jelentős részének nincs semmilyen szélesebb társadalmi jelentősége. Az egyetemi miliő olyan liberális elitet termel ki, amelynek egyre kevesebb köze van a mindennapi valósághoz és a köznapi emberekhez. Mivel az elit viszonylag zárt, lényegében kizárólag egymással érintkező tagjai észre sem veszik, hogy a burkon kívül élők más nyelvet beszélnek, és számukra az egyetemi identitáspolitikai viták leginkább csak rossz viccnek tűnnek. Lilla bizarrnak tartja, hogy az egyetemi liberális értelmiség még rá is játszik minderre: büszke az elszigeteltségére, amelyet minden lehetséges módon körülbástyáz, például nem hajlandó a jobboldali médiát nézni-olvasni. És amikor szembesül a valósággal (mint például legutóbb az elnökválasztáson), akkor sem néz önmagába: az emberek tudatlanságát és előítéleteit okolja ahelyett, hogy saját elképzeléseinek helytállóságát vizsgálná. Ettől aztán még erősebb lesz a küldetéstudata, és még inkább megerősödik a nézete, miszerint az emberek többsége reménytelenül ostoba.

Az identitáspolitika hegemóniája reménytelenné teszi a liberális értékek képviseletét – véli Lilla. Amíg a liberálisok nem találnak vissza a törvény előtti egyenlőség és a társadalmi szolidaritás klasszikus liberális eszméjéhez, nincs esélyük az elefántcsonttornyon kívül babérokra. Persze ha elemzése helytálló, nem is nagyon vágynak ilyesmire.