„A politikai széttagoltság és az intellektuális illetve kulturális összefonódás kettőssége tette lehetővé Európa számára a tudományos fejlődés kiaknázását” – olvassuk a Vox közgazdasági portálon. A cikk szerzője Joel Mokyr gazdaságtörténész, akinek az európai fejlődés gyökereit vizsgáló monográfiája, A növekedés kultúrája: a modern gazdaság eredete tavaly jelent meg.

Nem új gondolat, hogy az európai tudományos és ipari forradalom összefüggésben állt a politikai széttagoltsággal. Már Edward Gibbon is úgy vélekedett a Római Birodalom hanyatlása és bukása zárófejezetében, hogy az európai stabilitás alapja a kontinens politikai megosztottsága volt. A többé-kevésbé szuverén államok és a kisebb, államszerű képződmények rivalizálása korlátozta a mindenkori hatalmon lévőket, és egyúttal lehetőséget teremtett a tudomány fejlődésére. A felvilágosodás gondolkodói közül többen – egyebek között Hume és Kant is – úgy gondolták, hogy a nemzetek közötti egészséges vetélkedés nemcsak a gazdaság, de a tudományok fejlődésére is jótékony hatással van. A szomszédjai által állandóan fenyegetett államok rá voltak utalva a technikai fejlődést lehetővé tevő tudományokra.

Mokyr hozzáteszi, hogy a politikai széttagoltság Európa felemelkedésének szükséges, de nem elégséges feltétele volt. A tudományos és ipari forradalomhoz az is kellett, hogy az értelmiség viszonylag szabadon mozoghatott Európa államai között. Mivel a határok átjárhatók voltak, az üldözött tudósok könnyen menedékre leltek külföldön, mint ahogyan Galilei és Spinoza példája is mutatja. A tudomány nyelve a latin volt, ami lehetővé tette a tudományos munkák akadálytalan terjedését. A 15. századi humanista értelmiség, többek között Erasmus a kontinens számos országában rendszeresen megfordult – életformája alig különbözött a mai, egyetemről egyetemre vándorló sztártudósokétól. A nyomtatás megjelenése még könnyebbé tette a tudományos felfedezések terjedését.

A tudósok szabadsága, a határok átjárhatósága, a latin nyelv és a politikai széttagoltság együtt idézte elő a tudományos forradalmat – állítja Mokyr. A tudomány fejlődésének hála egyre kifinomultabb technikai eszközök (távcsövek, mikroszkópok, hőmérők és barométerek) jelentek meg, amelyek aztán újabb tudományos felismeréseket tettek lehetővé.

Mindebből pedig két dolog következik – zárja cikkét Mokyr. Egyrészt az, hogy az európai ipari forradalom számos független folyamat szerencsés egybeesésének szándékolatlan eredménye. A másik tanulság pedig az, hogy a nacionalizmus megerősödése, legalábbis a tudomány és a technika fejlődésére még akár jó hatással is lehet. Mokyr mintegy mellékesen utal rá, hogy a huszadik századi technikai fejlődés is jelentős részben a hidegháborús fegyverkezési verseny folyománya volt. De azért odáig ő sem megy el, hogy a haladás nevében újabb vasfüggönyt szorgalmazzon. Már csak azért sem, mert az korlátozná az értelmiség szabad mozgását.

Halmos Károly hozzászólása

Joel Mokyr kiváló gazdaságtörténész, jelent meg könyve magyarul is (A gazdagság gépezete. Technológiai kreativitás és gazdasági haladás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2004). Amit állít, saját bevallása szerint is egy régi érv felelevenítése.

Nem válaszol azonban Mokyr arra kérdésre, miért csak a kora újkortól mutatkoztak a különbségek, ha a szükséges föltételek már évszázadokkal korábban – végig a középkoron át – megvoltak. (Kína sokak szerint fejlettségben a kora-újkorig nem maradt el Európától. Sőt, ha a korabeli népesség nagyságát nézzük, talán meg is haladta azt.)

Az elégséges okot Amerika fölfedezésében szokás megtalálni. Lehetséges érv, miszerint ahhoz kellett a sok felhalmozott tudás, hogy a sikeres felfedező expedíciót megszervezzék. De Kína is próbálkozott nyílt tengeri felfedezésekkel, sikertelenül. Könnyen lehet, az ok egyszerűen az volt, hogy az akkori – a passzátszeleket hasznosító – hajózási feltételek mellett Európából már elérhető volt az Újvilág, míg Kínából még nem. (Ne feledjük, a felfedező utak hatalmas logisztikai vállalkozások.)

Az európai felfedező utak nem csak sikeresek voltak, de eredményesek is. Az Óvilág számára hatalmas, az esetleges demográfiai nyomás levezetésére, illetve az interkontinentális munkamegosztás kialakítására alkalmas területek tárultak föl. Mindezeket az előnyöket Kína nem élvezte, és ez a 19. századra már jelentős fejlődési egyenlőtlenséget eredményezett.

(Ilyen léptékben végiggondolva: 21. századi európai jólétünket a tengeri felfedezéseknek ösztönzést adó 14-15. századi oszmán terjeszkedésnek köszönhetjük. Kérdés, mi lett volna, ha ennek tudatában eleink nem állnak ellent a terjeszkedésnek.)