A vallástól az identitáspolitikáig

2017. március 05.

A vallástól elforduló embereknek is van igényük a spiritualitásra. Sokszor tudománytalan balhitekben, vagy zárt csoportokhoz való tartozásban találják meg a vallás pótlékát. A zárt csoportkultúra pedig árt a közéletnek és a tudománynak.

2001 szeptemberében az irányított mai kutatási témám felé, hogy kiderítsem mi az, ami az öngyilkos merénylőkben erősebb az életösztönnél” – olvassuk Clay Routledge-től az Észak-Dakotai Állami Egyetem pszichológiaprofesszorától a Quilletben.

Mint Claire Lehmannak, a magazin főszerkesztőjének adott interjújában elmondja, az öngyilkos terroristákat részben az az általános vágy vezérli, hogy nyomot hagyjanak maguk után. Mások műalkotásokkal, tudományos teljesítménnyel vagy gyermekvállalással örökítik tovább magukat, de nem mennek szembe az életösztönnel. Az öngyilkos merénylőknél a csoporthoz tartozás is számít – és a szélsőséges vallásos meggyőződés.

A fősodorba tartozó vallási tanok anélkül képesek kielégíteni az élet értelmének vagy az örök életnek az igényét, hogy cselekedetekre sarkallnának. Igaz, a nyugati világban csökken a vallásukat gyakorlók aránya. Az emberek, akik elhagyják szüleik, nagyszüleik hitét, gyakran keresnek pótlékot. Közismert, hogy soraikban gyakoribb az UFÓ-kban, a különféle hajmeresztő összeesküvés-elméletekben hívők aránya. Persze nem általában igaz az ateistákra, hogy tudománytalan babonákban hisznek. De akik hajlamosabbak az intuitív gondolkodásra, márpedig ez állandó vonás, nem lehet levetkőzni, azok valószínűleg valamilyen más lelkiséget nyújtó gyakorlatot vagy hitet választanak. Az ateisták gyakran hiszik magukról, hogy szemben az irracionális vallásosokkal, ők racionálisan gondolkodnak, de ez nem így van. A racionalitás és a lelkiség nagyon jól megfér egymással. Zenehallgatás közben, szerelmük megélésekor az ateisták sem az eszükre hallgatnak. És megfordítva, a mélyen vallásos tudósok a szakterületükön akadálytalanul alkalmazzák a racionális gondolkodást.

A közéletben uralkodó csoportpszichózisokról Routledge-nek az a véleménye, hogy az identitáspolitika réges-rég megfigyelt igazságoknak hány fittyet, nevezetesen annak, hogy az egymással szembenálló csoportokból álló közösségekben eltorzul a valóság érzékelése. Ősi evolúciós örökségünk, hogy a magunk csoportját önfeláldozóan védelmezzük, bizalmatlanul tekintünk viszont a többi csoportra. Az identitáspolitika azzal súlyosbítja a helyzetet, hogy minduntalan a csoporthoz tartozásra emlékezteti az embereket, vagyis arra, hogy nem olyanok, mint a többiek. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a csoport tagjai áldozatnak gondolják magukat. Az áldozatiság ráadásul ragályos, és egyfajta vetélkedésbe torkollik. Ezt alkalmazzák a hátrányos helyzetű csoportokban is, holott így csak a szembenállást erősítik, pedig annak nevében eredményesebben lehetne képviselni érdekeiket azon az alapon, hogy közös a nemzetünk, a hazánk.

Mármost különösen visszás az ilyen csoportpszichózis a tudományban. Márpedig Routledge általánosnak látja, legalábbis mióta az egyetemeken a baloldal van túlsúlyban. Az úgynevezett posztmodernek, akik hajlamosak a hagyományos tudományos módszereket sutba vágni, mivel sok a téves tudományos megállapítás, maguk is baloldaliak, ezért a többség nemigen bírálja felületes módszereiket. Routledge tapasztalatból állítja, hogy gyakran igen gyenge minőségű dolgozatok és előadások születnek ellenvélemény nélkül, mert az opponensek egyetértenek a végkövetkeztetéssel, ezért nem bánják, hogy hibás a tényfeltárás és a gondolatmenet. Ő maga sok gratulációt kap olyanoktól, akik egyetértenek az ő bíráló véleményével, de nem merik felvállalni. Például azért, mert vele ellentétben nincs végleges tanári kinevezésük. Vagy nem jól viselik, ha szexistának, rasszistának bélyegzik őket, csak mert mást gondolnak. A pszichológus ezt a csoportgondolkodást valamelyest a vallásos hithez hasonlítja, amivel nem lenne baj, ha nem alkalmatlan tárgyon, a tudományon gyakorolnák.