Fukuyama rehabilitálása

2017. április 04.

Fukuyama talán elhamarkodottan kiáltotta ki a történelem végét, de azt megsejtette, hogy eljöhet az idő, amikor tettvágytól duzzadó személyiségek az elégedetlenek élére állnak, és hatalomra kerülnek. Nem mintha a múltban ez nem történt volna már meg számtalanszor.

Francis Fukuyama huszonöt éve megjelent műve, A történelem vége és az utolsó ember talán a háború utáni időszak legfélreértettebb és  legfélremagyarázottabb alkotása” – olvassuk az Aeon magazinban Paul Sagartól, a cambridge-i King’s College kutatójától.

Fukuyama a nevezetes könyvben, és már három évvel korábban, a National Interestben megjelent tanulmányában szó szerint azt fejtette ki, hogy „a történelemnek, mint olyannak” vége, „az emberiség ideológiai fejlődése befejeződött”, „a nyugati liberális demokrácia az emberi kormányzás végső formájává vált”. Mindazonáltal Sagar teljes félreértésnek tartja azt a következtetést, hogy a történelem azóta rácáfolt Fukuyamára. Ő csak abban az értelemben beszélt a történelem végéről, hogy Hegel nyomán ő is valamilyen logikus progressziónak tekintette a társadalmak fejlődésének folyamatát, amelyben újabb és újabb fokozatok követik egymást, s mindegyik új szintézissel haladja meg a korábbiak ellentmondásait. A liberális demokrácia azonban szerinte nem haladható meg, mert ennél kevésbé ellentmondásos rendszer nem látszik a horizonton. Olyasfajta jóslásokba azonban Fukuyama nem bocsátkozott, hogy ennél fogva idővel mindenütt a kilencvenes évek amerikai demokráciája valósul meg, és ahol megvalósul, ott örökké meg is marad. Sőt, még e rendszeren belül is látott lehetőséget az ellenkezőjére.

Könyvének címében nem véletlenül szerepel az „utolsó ember” fogalma. Nietzschénél ez az Übermensch ellentéte, az értékeitől (Istentől) megfosztott; akarat, cél és eszmék nélkül tengődő teremtmény, aki csakis a pusztulásba viheti az emberiséget. Fukuyama ezt a veszélyt az unalomba és értéktelenségbe fulladó fogyasztói társadalomban látja megjelenni. Bírálói eltekintenek a könyvnek ettől a mondandójától, miként attól is, hogy a szerző miben látja az ellenszert. Az emberi lélek alapvető része a thümosz, az a vágy, hogy a többiek elismerjék. (Platónnál a szó a léleknek az a része, ahol a büszkeség és a szégyenérzés lakozik.) Hobbes ehhez hasonló értelemben ír a büszkeségről, Rousseau pedig a hiúságról. Az emberek elvárják, hogy tisztelettel kezeljék őket, és ha ezt nem kapják meg, törni-zúzni képesek. Vagyis csak a nagy T-vel írt Történelemnek volt vége Fukuyamánál, a kis t-vel írtnak korántsem.

Annál is kevésbé, mivel sok embertársunk nem akármilyen thümoszról tesz tanúságot, hanem egyenesen megalothümiáról, vagyis túlzott elismertetési vágyról. Azt akarják elérni, hogy látványosan sokkal nagyobb tiszteletet kapjanak a társadalomtól, mint mások. Ez nem eleve rossz tulajdonság (egyértelmű a fogalmi rokonság Nietzsche Übermenschével) – az ilyen embereknek köszönhetők a történelem és a kultúra nagy alkotásai. De ha rossz irányba fordítják ezt a törekvésüket, akkor mások feletti uralomra kezdhetnek vágyni. Igaz, Fukuyama azt írja, hogy a liberális demokrácia ártalmatlan, sőt hasznos tevékenységek, például a versenysportok felé irányítja a megalothümiát. Felveti azonban a lehetőséget, hogy a fogyasztói társadalom „úr nélküli rabszolgasága” elégedetlenséget, neheztelést, haragot szülhet, különösen a deklasszálódó rétegekben, és megalotím emberek ezt kihasználhatják.

„A modern gondolkodás nem emel korlátot egy olyan jövendőbeli nihilista háború elé, amelyet a demokrácia kebelén felnövekő emberek vívnak a demokrácia ellen” – idézi Fukuyamát Sagar. Persze nem állítja, hogy Fukuyama előre látta a tavalyi év eseményeit, mégis arra céloz, hogy a Brexittel, az amerikai elnökválasztással, sőt, az alkotmányreformot elutasító olaszországi népszavazással valami ilyesmi történt. Bizonyságul azt hozza fel, hogy Fukuyama a megalotím ember megtestesítőjeként nem akárkit emlegetett negyedszázaddal ezelőtt, hanem egy bizonyos ingatlanvállalkozót, Donald Trumpot. Igen ám, de azt már nem teszi hozzá, hogy Fukuyama nem ebben az összefüggésben, hanem éppen pozitív értelemben ír a mai amerikai elnökről, mint a kreatív amerikai vállalkozó réteg képviselőjéről, aki például Bill Gatesszel, a Microsoft alapítójával együtt előre viszi a dolgokat, és erre fordítja megalothümiáját.