„A multikulti megbukott” – idézi Angela Merkel elhíresült mondatát Ruud Koopmans holland politológus a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.

Koopmans két évtizede foglalkozik migrációkutatással. Hosszú éveken keresztül úgy vélte, hogy a bevándorlók hátrányos helyzete a túlzottan kevés lehetőséget biztosító integrációs politika következménye. Koopmans a multikulturális modellt támogatta, amely a kulturális különbségek elismerésétől és a nagyobb jóléti támogatástól remélte a bevándorlók integrációját és felzárkóztatását. A holland példát tartotta irányadónak: Hollandiában sokáig viszonylag könnyen lehetett állampolgárságot kapni, bárki lehetett kettős állampolgár, és nagyvonalú anyagi támogatás és szigorú antidiszkriminációs törvények könnyítették meg az újonnan érkezettek életét. Hollandia a bevándorlók vallási és kulturális hagyományainak gyakorlását is támogatta. Koopmans felidézi, hogy tudományos konferenciákon ő maga is a holland multikulturális modellt ajánlotta a szigorúbb német modell ellenében, amely jóval magasabb kulturális követelmények teljesítéséhez kötötte az állampolgárság megszerzését.

Két évtized távlatából Koopmans úgy látja, hogy a multikulturális modell téves alapvetésre épült. A holland politológus összehasonlító kutatásokra és az európai bevándorlók társadalmi integrációját szemléltető MIPEX adatbázisára hivatkozva kifejti, hogy a számok nem igazolják a multikulturális modell hatékonyságát. Nem igaz, hogy a nyitottabb, a bevándorlók kultúrájának megőrzését támogató és az integrációhoz nagyobb anyagi támogatást nyújtó országokban sikeresebb lenne az újonnan érkezettek beilleszkedése. Éppen ellenkezőleg: a MIPEX adatai inkább arra utalnak, hogy a kevésbé nyitott, szigorúbb követelményeket támasztó országokban alacsonyabb a bűncselekményt elkövető migránsok aránya, magasabb a munkát vállalók aránya, és a bevándorló gyerekek iskolai eredményei is jobbak. Sőt, még a területi elkülönülés is erősebb Hollandiában: Németországban kevésbé szegregáltan élnek a bevándorlók.

Mindebből pedig az következik, hogy a társadalmi integráció nem független a kulturális asszimilációtól – sugallja Koopmans. A nyelv elsajátítása és az egyéb kulturális ismeretek nyilvánvalóan erősítik a társadalmi tőkét, ami pedig megkönnyíti a beilleszkedést és a munkavállalást.

Cikke végén Koopmans megjegyzi, hogy a multikulturalizmusból való kiábrándulásában szerepet játszott az is, hogy a multikulturalizmus jelszavát zászlajára tűző baloldal nem veszi kellően komolyan az iszlamista vallási radikalizmust. Koopmansnak a vallási fundamentalizmusról szóló, a német egyetemeken nagy port kavaró kutatását a Metazin is ismertette. A kutatás legfontosabb állítása az, hogy a muszlim bevándorlók körében sokkal magasabb a fundamentalista eszmék támogatottsága, mint azt más felmérések állítják. Koopmans aggályosnak és kontraproduktívnak tartja, hogy a kisebbségek kollektív megbélyegzésétől tartó baloldal sokáig úgy beszélt a terroristákról, mintha maguk is áldozatok, a kirekesztés áldozatai volnának. Ha tényleg így lenne – kérdezi Koopmans –  akkor mi magyarázná a közel-keleti iszlamista erőszakot? Miért akkora az erőszak olyan iszlám államokban is, például Nigériában és Szudánban, ahol Iraktól eltérően sosem volt nyugati intervenció? És miért lett Kadhafi bukása után Líbiából az, ami? És miért üldözik a szíriai keresztény, az iraki jezidi és a pakisztáni ahmadiyya kisebbség tagjait?