A mesterséges intelligencia házimacskái leszünk?

2017. július 02.

A digitális elit mindent elkövet annak érdekében, hogy az algoritmusokat racionálisnak és objektívnek tekintsük, és minél inkább rájuk hagyatkozzunk. Ha azonban nem akarunk lemondani a politikai és az erkölcsi ítéletalkotás lehetőségéről, nem szabad bedőlnünk a technológiai semlegesség mítoszának.

„Manapság, amikor nagy vita zajlik arról, hogy milyen hatással van a választásokra a digitalizáció, a technológiai szektor szaktekintélyeinek mantrája így szól: A technológia semleges. Méreg és gyógyszer is lehet, csakis a felhasználón múlik, mit kezd vele” – olvassuk Anna-Verena Nosthoff politológus és Felix Maschewski közgazdász cikkét a Neue Zürcher Zeitungban.

Az internet egyre nagyobb hatással van a politikára. Trump elnökválasztási kampányában döntő szerep jutott a Cambridge Analyticsnek, amely célzott hirdetésekkel bombázva mozgósította Trump potenciális híveit. És persze az álhíreknek is nagy szerep jutott. Amikor a választás befolyásolásával vádolták őket, Alexander Nix, a Cambridge Analytics vezetője csakúgy, mint Mark Zuckerberg azzal védekezett, hogy ők csak a technológiát szolgáltatják, s az bármire használható. „Nem a pisztoly, hanem a ravaszt meghúzó kéz gyilkol” – nyilatkozta Nix. (Amiből persze aligha következik, hogy a technológiát ne lehetne megregulázni. A fegyveres erőszak megfékezését a fegyvertartás korlátozásától szokás remélni, nem pedig az ujjak levágásától.)

Nosthoff és Maschewski azonban úgy vélik, hogy a technológia egyáltalán nem semleges. Nem véletlen, hogy a közösségi oldalak az álhíreknek és az internetes véleménygettók kialakulásának, a pánikkeltésnek és a sommás és provokatív álláspontot megfogalmazó véleményvezéreknek kedveznek. A célzott hirdetések sem a racionális véleményalkotásra, hanem az érzelmi mozgósításra építenek. Bár a szerzők nem utalnak rá, a modern tömegkommunikációs eszközök kritikusai is hasonló aggályokat fogalmaztak meg, mondván, a rádió nélkül aligha jutott volna hatalomra Hitler, Sztálin avagy Mussolini. Sőt, a technológiai determinizmus fogalmát már Marx is megfogalmazta. A tech-guruk és az informatikai piac vezetői természeti szükségszerűségnek állítják be a technológiai forradalom hatásait. Egyebek között magától értetődőnek veszik, hogy személyes adatainkat felhasználják, és hovatovább algoritmusok döntenek helyettünk.

A szerzők felidézik Robert Kowalski informatikus véleményét, miszerint a technológiai semlegesség „totalizáló diskurzusa” valójában csak az új digitális elit érdekeit szolgálja. Ha sikerül természetesnek beállítaniuk az új technológiákat és elfogadtatni az emberekkel, hogy algoritmusokra hagyják életük irányítását, akkor nyert ügyük van. A semlegesnek, objektívnek és racionálisnak beállított algoritmusokat ugyanis ők programozzák, vagyis az ő hatalmi és gazdasági céljaikat szolgálják. És minél inkább sikerül ezt elfedni, annál hatékonyabb a módszer. Mint Cathy O’Neil frappánsan megjegyezte, az algoritmusok nem semlegesek, hanem „kódok formájába ültetett vélemények”. Miközben átláthatóságról papolnak, az „adateufóriában fürdő tech-apostolok” valójában csak az alternatívák lehetőségét, a politikai vitát akarják kizárni.

Nosthoff és Maschewski cikkük végén már-már apokaliptikus aggodalmak megfogalmazására ragadtatják magukat. Attól tartanak, hogy az emberek önként fogják algoritmizált rabigába hajtani a fejüket. Hiszen sokkal kényelmesebb azt hinni, hogy az élet súlyos erkölcsi és politikai dilemmái könnyen megoldhatók algoritmusok segítségével. Günther Anders osztrák filozófus már az ötvenes években abbéli félelmének adott hangot, hogy a digitalizáció hatására elsatnyul az ember „morális képzelőereje”, és az algoritmusok által irányított világ boldog tudatlanságát választja a problémákkal való szembenézés és a mérlegelés helyett. Ha így lesz, akkor hamarosan a „mesterséges intelligencia házimacskái leszünk” – véli Nosthoff és Maschewski.