„A hanyatláselméletekkel az a baj, hogy erősítik azt a hajlamunkat, hogy a nagy egyszeri, vagyis lehetetlen megoldásokban higgyünk” – olvassuk Jeremy Adelman princetoni történészprofesszortól az Aeon magazinban.
Manapság éppen oly korban élünk, amikor széltében-hosszában terjednek a magyarázatok, amelyek szerint a világnak, pontosabban az általunk ismert közelebbi világnak hamarosan vége. Jobbról és balról egyaránt. Az egyik fél a zsidó-keresztény civilizáció végét emlegeti, a másik a kapitalizmusét. A szerző Wolfgang Streeck német szociológus elméletét hozza fel példának, amely szerint a kapitalizmusnak voltaképp már be is fellegzett, és hamarosan „önmaga túladagolásába” fog belepusztulni. Megjósolja azonban azt is, hogy ez hosszú ideig észrevétlen marad majd, mert „nincs senki, aki a bomló tetemet képes lenne eltakarítani az útból”.
Adelman valójában semmi újat nem lát abban, hogy bal- és jobboldal közt konszenzus van a világvége dolgában – igaz, csakis ebben az egyben. Mindkét oldalról nagy megbecsülésnek örvend Julian Assange, a Wikileaks alapítója, aki a végletesen züllöttnek tartott rendszer titkait azért szellőzteti meg, mert az Egyesült Államokat a magát túlélt Római Birodalomhoz hasonlító elméletekkel ért egyet. Az ókori Róma hanyatlásával már a tizennyolcadik században is példálóztak. Amerikában a lázongó értelmiség a Brit Birodalmat hasonlította Rómához, holott az előbbi még csaknem két évszázadig tartotta magát. 1776-ban jelent meg Edward Gibbon könyve a Római Birodalom utolsó századairól, s az amerikai telepesek körében népszerű volt az elképzelés, hogy egy hasonló folyamat haszonélvezői lehetnek.
Csaknem másfél évszázaddal később, az első világháború utolsó évében jelent meg Oswald Spengler máig híres műve, A Nyugat alkonya. A rá következő évtizedek aztán mintha igazolták volna azt a jóslatát, hogy csakis teljhatalmú végrehajtó hatalom mentheti meg a Nyugatot a pusztulástól. A második világháború és kivált a rá következő évtizedek rácáfoltak erre, de ettől még Spengler diagnózisa nem szűnt meg hódítani, különösen válságosabb időszakokban.
A világvége-elméletek gyakori közös vonása, hogy pusztulásunkat csak valamilyen nagy katarzis útján kerülhetjük el. Gyakori elképzelés az is, hogy egyetlen rendkívüli személyiségre van szükség a nagy fordulathoz. A különféle pusztulás-teóriák mögött az a természetes igény áll, hogy egyetlen közös okra vezessük vissza a válságjelenségeket, következésképp egyetlen pozitív fordulattal mentsük meg társadalmunkat. Természetes az a hajlam is, hogy végletekben gondolkodjunk: a szinte abszolút rosszal a szinte abszolút jót állítsuk szembe. Ez azonban az összeomlás-elméletek híveit vakká teszi az apró, fokozatos pozitív változásokra.
A globális erőforrások kimerülésétől tartó elemzők világvége-jóslatai már a 70-es éveken nagy népszerűségre tettek szert. A ritka kétkedők közé tartozott Albert O. Hirschmann, a német származású amerikai közgazdász, akit ezek a jóslatok a harmincas évek elejének Németországára emlékeztettek, amikor is a nácik és a kommunisták nőttek nagyra a nyugati társadalomba vetett bizalom válságából. (Adelman néhány éve könyvet jelentetett meg Hirschmannról.) Hirschmann a hetvenes évek argentin diktatúrájáért a baloldali városi gerillákat és a szélsőjobboldali halálbrigádokat tette felelőssé, akik egyaránt a korábbi rendszer eltörlésére esküdtek fel, nem a javítására, és ezért egy rosszabbat idéztek elő.
A világvége-elméletek történetéből Adelman azt a következtetést vonja le, hogy ha a társadalmi szerkezet súlyos problémáit az elkerülhetetlen vég jelének tekintjük, akkor saját képzelőerőnket korlátozzuk, vagyis azt a képességünket, hogy javítsunk a rendszeren. Ezzel pedig a radikálisok kezére játszunk.