„Miért vonzódik oly gyakran a zsarnokokhoz az értelmiség és a szellemi elit, amelynek tagjait pedig rendszerint üldözni szokták a diktatórikus rezsimek?” – teszi fel a kérdést Aram Bakshian konzervatív stratéga, Nixon, Ford és Reagan elnökök tanácsadója a National Interestben Paul Hollander politikai szociológus tavaly megjelent monográfiája kapcsán, amelynek már a címe is sokat elárul: Mussolinitől Hugo Chávezig. Az értelmiség a politikai hősök imádatának századában
Hollander Magyarországon született, majd húszas éveiben, az 1956-os forradalom után került Nyugatra. A nyugati értelmiségnek a keleti kommunista rezsimek iránti rokonszenvét vizsgáló, 1981-ben megjelent Poltikai zarándokok című könyve magyarul is olvasható. Újabb munkájában is a korábbi sikerkönyv gondolatát fűzi tovább, kutatásait kiterjesztve a jobboldali diktatúrák és totalitárius rezsimek, illetve a kortárs autoritárius kormányzatok értelmiségi társutasaira.
Hollander igyekszik kerülni az általánosításokat, és nem akarja azt sugallni, hogy az értelmiség vonzódása az autoriter és a diktatórikus rezsimekhez általános lenne. A könyv tanulmányai azt taglalják, milyen sajátos okokból válnak az elnyomó kormányzatok támogatóivá, sőt szószólóivá a befolyásos szellemi elit egynémely jobb- és baloldali tagjai.
Az értelmiség vonzódása az erőskezű uralkodó irányába nem újkeletű jelenség – jegyzi meg Bakshian. Elvégre Platón is azt remélte, hogy az ideális államban az uralkodó a filozófusok útmutatását követve kormányoz, és segít a népet kivezetni a tudatlanság barlangjából. „A filozófust, a tudóst, a bölcset és persze a modern értelmiségit vonzza a hatalom és az anyagi haszon, amelyet a történelem nagy politikusainak szolgálata biztosít.”
A diktatórikus rezsimek kiszolgálása, illetve eszméik propagálása azonban nem pusztán az egyéni haszonlesés folyománya – mutat rá Bakshian. Hollander példái arra világítanak rá, hogy a „nyugati polgári demokráciák fotelfasisztái és fotelkommunistái” vallásos áhítattal viszonyulnak a diktátorokhoz. A haladó szellemű értelmiséget gyakran lenyűgözik a radikális változásokat ígérő vezérek, hiszen azzal kecsegtetnek, hogy valamilyen utópisztikus terv alapján gyorsan átalakítják a társadalmat. A cél pedig szentesíti az eszközt, és ezért a diktátoroknak akár a brutális terrort is könnyen elnézik. A vezérkultuszt támogató konzervatív értelmiség is hasonló okokból támogatja a zsarnokságot. Hollander egyebek között a nácizmust támogató Martin Heidegger és Carl Schmitt kapcsán fejti ki, hogy a konzervatív értelmiség azért húny szemet az erőszak fölött, mert azt gondolja, hogy a terror elkerülhetetlen a dekadens, liberális hanyatlás visszafordítása érdekében. Akár haladó szellemű, akár konzervatív forradalomról van szó, a radikális változás minden esetben erőskezű, kíméletlen vezetőt kíván. Olyan politikai vezért, akit az értelmiség szekuláris prófétának tekinthet.
A vallásos áhítat mellett az értelmiségi elitizmus is hozzájárul a zsarnokok ajnározásához – jegyzi meg a könyv másik recenzense, a Metazinból is jól ismert Theodore Darlymple a szintén konzervatív City Journalben. Az értelmiséget arra trenírozzák, hogy mindig új perskeptívából tekintsen a világ dolgaira, és új megfigyeléseket tegyen. Nem meglepő hát, hogy hajlamosak elutasítani a közízlést és a széles körben, az egyszerű emberek által elfogadott igazságokat valamilyen általuk mélyebbnek tekintett értelmezés érdekében. Darlymple szerint Hollander a ma embere számára is fontos tanulságokkal szolgál. Éspedig azzal, hogy az elvakult értelmiségi idealizmus bizonyossága – legyen az akár jobb- akár baloldali – egyaránt kedvez a zsarnokságnak.