„A könyv új megvilágításba helyezi a Harmadik Birodalom felemelkedésének és bukásának történetét” – olvassuk Richard Evans recenzióját Thomas Childersnek, a Pennsylvania Egyetem professzorának tavaly év végén megjelent monográfiájáról.

Evans maga is a náci Németország történetének ismert kutatója, aki munkáiban rendre vitába száll az elmúlt évtizedekben általánosan elfogadott megközelítésekkel. Mint azt recenziójában is kifejti, a hitleri Németország értelmezését ma is William Shirer 1960-ban megjelent, magyarul is olvasható monumentális munkájának, A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukásának szemlélete határozza meg. Shirer a nemzeti szocializmus sikerét a német történelem sajátosságaiból vezette le. A megközelítés azt sugallja, hogy a németek többsége lelkesen támogatta a náci eszméket. Bár az elmúlt évtizedekben többen – egyebek között maga Evans is – vitába szálltak ezzel az értelmezéssel, az eredeti shireri felfogás népszerűsége töretlen, legalábbis a laikus közönség körében.

Evans üdvözli Childers törekvését, hogy tovább árnyalja a Hitler hatalomra jutásáról kialakított képet. Childers ugyanis érzékletesen mutatja be, hogy a náciknál a propaganda mellett már egészen korán jelen volt a megfélemlítés és az erőszak is. A barna inges osztagok terrorja rendkívül nagy szerepet játszott Hitler felemelkedésében és kritikusainak elhallgattatásában. 1933-as hatalomra jutása után Hitler százezer szociáldemokratát és kommunistát börtönöztetett be. A politikai ellenfelek megfélemlítése a rendszer szervező elve volt. Szemben a közkeletű nézettel, miszerint Hitlert örömmel fogadta és támogatta a német nép, Childers bemutatja, hogy 1933 januárja és júniusa között az állam a radikális erőszak szellemében működött. És a terror később, a Harmadik Birodalom idején sem lanyhult. Igaz ugyan, hogy Hitler hatalmának megszilárdításában fontos szerepe volt a jóléti intézkedéseknek és a propagandának is, de azért a rendszer alapját az állami terror alkotta. A harmincas évek közepére megteltek a börtönök, miután a náci törvények lehetővé tették, hogy bármilyen politikai ellenlábast hazaárulóként ítéljenek el.

És mindennek ellenére, a tomboló terror közepette is voltak, akik megpróbáltak szembeszállni a náci rezsimmel – folytatja Evans. Childersszel egyetértésben erős túlzásnak tartja, hogy minden német támogatta az antiszemita intézkedéseket. Mint ahogyan a hadsereg 1937–38-as átszervezését sem, amelynek során Hitler megszabadult a mérsékeltebb tábornokoktól. Childers arra is kitér, hogy a németek 1940, vagyis Franciaország megszállása után egyre inkább kiábrándultak Hitlerből, különösen, miután 1941 végén a német hadsereg lendülete megtört a keleti fronton.