„Minden korábbinál sürgősebb lenne létrehozni a Tájékoztatás Rendjét (kamaráját), amelyre Macron elnök tett ígéretet választási kampányában, hogy szavatolni lehessen a szerkesztőségek függetlenségét” – írja a Le Monde hasábjain Aude Dassonville és Brice Laemle.

A Le Journal du Dimanche szerkesztősége és a politikusok többsége szélsőjobboldalinak sorolja be az új főszerkesztőt. Geoffroy Lejeune-nek épp májusban mondtak fel előző munkahelyén, a Valeurs Actuelles-nél, mert túl jobboldalinak találták. Lejeune jó viszonyt ápol Éric Zemmourral, a tavalyi elnökválasztás egyik vesztesével, aki jobbról próbálta előzni a többség szerint szintén szélsőjobboldali Marine Le Pent. Volt a lapnak egy botrányos esete is, ugyanis bíróság kártérítésre ítélte, amiért Danièle Obono afrikai születésű radikális baloldali képviselőnőt rablánccal a nyakában ábrázolta egy karikatúrában, arra reagálva, hogy a Obono (akit a többség nem nevez szélsőbaloldalinak) úgy nyilatkozott, hogy a 17-ik századi afrikai rabszolgák sorsát képviseli.

A Le Monde szerzőpárosa idézi a Riporterek Határok Nélkül szervezet elnökét, Christophe Deloire-t, aki a Le Journal du Dimanche ügyében rendezett nagygyűlésen úgy fogalmazott, hogy az új főszerkesztő kinevezése miatt a sajtószabadság forog kockán.

A francia RTL weboldalán Alba Ventura azt írja, hogy senki sem összpontosított annyi médiumot a kezében, mint Vincent Balloré, a Le Journal du Dimanche új többségi tulajdonosa. Van már televíziója, rádiója, nyomtatott és internetes lapja is. És nyilván Éric Zemmour politikai ambícióit akarja szolgálni, valahogy úgy, ahogyan Rupert Murdoch Donald Trump mögé állította a Fox televíziót és a New York Postot 2016-ban.

A Le Monde-ban több mint 650 politikus, értelmiségi és művész tiltakozott, köztük Lionel Jospin volt szocialista pártvezető és miniszterelnök. A nagy médiumok, köztük a Le Monde, az állami rádió újságírószervezetei nyilatkozatban támogatták a vasárnapi lap sztrájkoló szerkesztőit.

Rima Abdul Malak kulturális miniszter elismerte, hogy jogilag a tulajdonos maga szabhatja meg, milyen legyen a lapja, de „a köztárasági értékek nevében hogyne riadnánk meg?” Edwy Plenel, a liberális Médiapart weblap főszerkesztője viszont úgy gondolja, hogy „a tőkésnek nem szabad azt tennie a lapjával, amit akar”. Ha nem tiszteli a szerkesztőségek függetlenségét, akkor egy alapvető jogot sért: a tájékoztatás szabadságát. Pedig a szerkesztőségeknek nem tetsző vezetőcserék nem számítanak szabálytalannak a franciaországi médiarendszerben. Külön jogszabály teszi lehetővé az újságíróknak, hogy új főtulajdonos megjelenése esetén végkielégítéssel távozhassanak, holott ez más esetben csak akkor járna nekik, ha nem ők mondanak fel.

Hogy aztán a sajtószabadság egy-egy lap esetében az újságírók szabadságát jelenti-e vagy a tulajdonosét, arról a Szenátusban is megoszlottak a vélemények amikor Vincent Balloré új médiaszerzését tárgyalták. David Assouline szocialista szenátor, az ez ügyben vizsgálódó különbizottság elnöke azt javasolta, hogy törvényben adjanak vétójogot a szerkesztőségeknek az új főszerkesztők kinevezése ügyében. Ugyanígy azt is el szerette volna érni, hogy a szerkesztőségeknek joguk legyen megakadályozni egy-egy új tulajdonos megjelenését.

Jean Raymond Hugonnet, a köztársaságiak (a volt gaullista párt) szenátora a vizsgálóbizottság elnökhelyettese viszont úgy nyilatkozott, hogy sajtószabadság akkor van, ha a vállalkozások szabadok, a médiapiac pedig sokszínű. Ha valaki beruház a médiába, a legkevesebb, hogy megválaszthatja a főszerkesztőt. Más a helyzet a közmédiánál – jegyezte meg. Ő például nem látja, hogy a hozzá hasonló konzervatív polgárok magukra ismernének a közpénzből fenntartott műsorok némelyikében.

A Szenátus végül salamoni döntést hozott. Azzal a mondattal egészítik ki a csaknem negyvenéves médiatörvényt, hogy a viták bemutatása során „tiszteletben kell tartani a vélemények és az érzékenységek sokféleségét”.