„A mai politikai viták fényében Sollier műve hihetetlenül jövőbelátónak mutatkozik” – írja a Bookforum hasábjain Andreas Petrossiants New York-i szerkesztő, aki egyebek között a Historical Materialism című kiadványnak is rendszeres szerzője.
Paolo Sollier a hetvenes évek közepén lett híres ember. Amikor akkori csapatával, a Perugiával feljutott az olasz első osztályba, magasra emelt ökölbe szorított kézzel üdvözölte a nézőtéren helyet foglaló szélsőbaloldali társait. Olaszországban gyakori eset, hogy egy-egy csapat törzsszurkolói politikai irányzatokhoz tartoznak. A Lazio vagy az Atalanta nézőtéri kemény magja radikális jobboldali, az anconai és a perugiai viszont szélsőbaloldali. A perugiai lelátón egészen a közelmúltig Sztálin-portréval is rendszeresen találkozni lehetett.
A könyv először 1976-ban jelent meg, amikor Olaszországban még javában tombolt a szélsőbaloldali terror – Aldo Moro vezető kereszténydemokrata politikust, aki a Kommunista Párttal kötendő történelmi kompromisszumon fáradozott, csak két évvel később, 1978 márciusában rabolták el, majd ölték meg a Vörös Brigádok tagjai.
Az első kiadás nem keltett különösebb figyelmet, akkoriban minden nap megjelent valamilyen mű a parlamenten kívüli szélsőbaloldalihoz tartozó szerzők tollából. Annál különösebb eset, hogy tavaly a újra kiadták, pedig mostanság nincs nagy divatja a szélsőbaloldali eszméknek. Sollier számos interjút adott ez alkalomból, és ezekben fenntartotta ötven év előtti álláspontját. A kommunista párt, illetve utódpártja, a Demokrata Párt a tőkével cimborál, a rendszer mindent beolvaszt magába és korrumpál – nyilatkozta a Barbabillo weblapnak. A radikális baloldal lapjában, az Il Manifestóban Sollier arról számol be, hogy most éppen a Susa-völgyön átvezetni tervezett francia-olasz gyorsvasút tervének ellenzőiben talál társakra. A Zorba néven publikáló Stefano Filippini rapper az Aforismi di un pazzo (Egy őrült aforizmái) című honlapon lelkesülten ír arról, hogy Sollier idejében még voltak gondolkodó futballisták, és megállapítja, hogy bizony „jobb volt nekünk, amikor rosszabb volt”. Még a katolikus Avvenire recenzense, Massimo Castellani is elismerően ír a könyvről. Megjegyzi, hogy előbb a szélsőjobboldali terrormerényletek veszélyeztették a demokráciát, aztán a szélsőbaloldali terrorszervezetek, de nem teszi fel a kérdést, vajon Sollier miért nem ítéli el egyetlen szóval sem azokat az elvtársait, akik a terrorizmust választották. Igaz, értelmiségi körökben még maguk az egykori Vörösbrigád-tagok, sőt vezetők is megbecsülésnek örvendenek, ha jó útra tértek. A Vörös Brigádok egyik vezetője, Renato Curcio összesen 21 évet töltött börtönben, ma köztiszteletben álló esszéista.
A vörös terrorizmussal szemben az angol kiadás ismertetőjének sincs kifogása. Az olasz politikai nyelv a terrorizmus korszakát „ólomsúlyú éveknek” nevezi. Petrossiants – Solliert idézeve – szemérmesen annyit ír erről, hogy „a mindenütt jelenlévő rendőri elnyomás és forradalmi erőszak közepette hatalmas volt a nyomás”. Annál nagyobb nosztalgiával idézi a könyvből azokat az eszmefuttatásokat, amelyek szerint az Olasz Kommunista Párt ugyanolyan államszerű képződmény volt mint maga a tőkés államszervezet, és hogy az Avanguardia Operaia (Munkás Élcsapat), amelyhez Sollier is tartozott, ezzel szemben kis helyi autonómiákra esküdött. Hogy közben a nem épp erről híres kommunista Kínát éltette, ráadásul a milliónyi áldozatot követelő Kulturális Forradalom idején, az nem kerül szóba. Viszont megtudjuk, hogy a futballstadion remek gyakorlótér volt, ahol az osztályharcban résztvevő tömegek megtanultak együtt mozogni, átérezni összetartozásukat, és összecsapni a rendőrséggel. Már csak az a kérdés, miért is nem dőlt még mindig össze a tőkés rendszer, szöges ellentétben az európai kommunista rendszerekkel.