Mivel károsítjuk inkább a környezetet? Ha megeszünk egy kiló marhapörköltöt, vagy ha két órán át kocsikázunk? Egy nemrég megjelent tanulmány szerint a pörköltevés nagyobb mértékben járul hozzá a globális felmelegedéshez.

„Kutatásunkban arra a következtetésre jutottunk, hogy egy vágásra tenyésztett borjú élete során 16 gigajoule energiát használ el, eközben 4550 kilogramm széndioxidot, 40 kilogramm kéndioxidot és 7 kilogramm foszfátot termel” – olvassuk az Animal Science Journal augusztusi számában. A japán tudósok azt vizsgálták, hogy mennyire károsítja a környezetet, és milyen mértékben járul hozzá a globális felmelegedéshez a marhatenyésztés.

A számok önmagukban is sokatmondóak, de talán még szemléletesebb, ha összevetjük őket egy gépkocsi környezetkárosításával. Egy kiló marhahús előállítása során nagyjából annyi környezetszennyező anyag szabadul fel, mint amikor egy átlagos fogyasztású autóval 250 kilométeres utat teszünk meg. Az egy kiló húshoz szükséges energia pedig megfelel egy 100 wattos izzó 20 napi folyamatos működése során elhasznált energiának. És ezek a számok még nem tartalmazzák a hús szállítása és feldolgozása során keletkezett szennyezést és energiát.

A tanulmány készítői úgy vélik, közel 6 százalékkal lehetne csökkenteni a környezetkárosítást az intenzívebb tenyésztéssel: azaz, ha a két borjadzás közti időszakot egy hónappal csökkentenék.

Su Taylor, az angliai Vegetáriánus Társaság szóvivője viszont állítja, hogy „az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha nem ennénk marhahúst”.

A New Scientist szerint környezetvédelmi szempontból már az is nagy előrelépés lenne, ha inkább biomarhát fogyasztanánk. Az üvegházhatásért felelős gázok és savak az állat emésztése során keletkeznek. Az energia kétharmadát a takarmány szállítása emészti fel. A legelőn tartott marhák esetében 40 százalékkal kevesebb káros anyag szabadul fel, és közel 85 százalékkal kevesebb energia fogy.

Hozzászólás 

> A legelőn tartott marhák esetében 40 százalékkal kevesebb káros anyag szabadul fel, és közel 85 százalékkal kevesebb energia fogy.

No, de miért is takarmányozunk?

Mert a legelők szűkösek, kevesebb marhát tartanak el. (Mint az nyilvánvaló, a modernkori fejlődés alapja, hogy a mezőgazdaság termelékenységének növekedése miatt az élelmezési szempontból eltartók és eltartottak aránya eltolódhatott az eltartottak javára.)

Igen ám, de a takarmányelőállítás termelékenységének növeléséhez is két út vezet.

Az egyik a természetadta lehetőségeket a végsőkig kihasználó, a középiskolai történelemórákról ismert vetésforgó, a másik a tőkeigényes – akár a monokultúrát is lehetővé tevő – termelés.

Az előbbi „zöld” szempontból nagyon hatékony, hiszen a termelési cikluson belül szinte mindent újrahasznosít – lényegében anélkül, hogy a tenyészidőn belül érkező külső energiánál (napfény) többet kellene elhasználnia. E módszer korlátai nyilvánvalóak, s a huszadik századra nem is ez győzedelmeskedett. A tőkeigényes termelés az éves takarmányszükséglet előállításához nem csak az adott tenyészciklus napfényét, hanem fosszilis formában évente néhány százezer vagy millió év napfényét hasznosítja. Egy tábla kukoricát egy időszak alatt nem egy, hanem – dízelolaj formájában  – sok-sok (hajdan volt) nyár napja érlel meg. Így lehetségesek azok a számadatok, amelyeket a beszámoló az első mondatokban említ, s innen nézve az a meglepő, hogy a  melléktermékek aránya nem nagyobb!

Halmos Károly