Bush elnök nem képes abbahagyni az iraki háborút, pedig a következmények egyre súlyosabbak az egész muzulmán világban. A háború nem játék, hatásai mindig kiszámíthatatlanok. De a megszállottak ezzel mit sem törődnek. 

„Elnökünkben két lélek lakozik: az igazhitű harcosé, aki a gonosz elleni nagy háború hősének látja magát, és a minden hájjal megkent politikusé, aki ki akar bújni az iraki katasztrófáért rá háruló felelősség alól” – írja a Salon webmagazinban Gary Kamiya.

Bush elnök terrorellenes háborúja veszedelmes következményekkel jár Pakisztánban, Afganisztánban, Libanonban és Palesztinában egyaránt, és sokakban vetődik fel a gondolat, hogy ebből a helyzetből már nincs kiút. Furcsamód épp erre hivatkozva tartják Irakban bizonytalan ideig az amerikai csapatokat. „A fenyegető végveszély közepette Irakot és az egész térséget – úgymond – csakis a lassan csöpögő infúzióban adagolt amerikai katonavér tarthatja életben.”

A háború tervezői úgy gondolták, hogy a felszabaduló iraki lakosság majd virágokat dug az amerikai fegyverek csövébe, kitör a demokrácia és a boldogság, a szomszéd országok lakossága pedig e példa láttán megdönti a különféle antidemokratikus rendszereket. És dől az olcsó olaj.

Erre annyi esély volt, mint arra, hogy ha kézigránátot hajítunk egy nyomdagépre, az gyorsan kinyomtatja a Hamletet. Az amerikaiak azt hitték, hogy az elnyomott síitákban majd jó szövetségesre lelnek Szaddám Huszein és a szunnita rendszer ellen. Tévedtek. A síitáknak megvolt a saját tervük, és ez jobban hasonlított Irán elképzeléseire, mint a washingtoni stratégiára. Erre az amerikaiak a szunnitákat igyekeztek felhasználni a síiták ellen. Természetesen pusztító háború lett az eredmény: mindenki mindenki ellen.

Irak szétesése a török-kurd viszály kiújulásával fenyeget. Irán, ahelyett, hogy meggyengült volna, amiért az amerikaiak megvetették a lábukat a szomszédos országban, példátlan befolyásra tett szert, a mullahok uralma pedig megszilárdult.

Az izraeli-palesztin válság súlyosbodik, Szaúd-Arábiában megrendült a királyi ház tekintélye, ha pedig Pakisztánban megbukik a Musarraf-rendszer, atomfegyver kerülhet a muszlim szélsőségesek kezébe.

Aki háborút indít, sohasem tudhatja, mibe fog bele. Ezért kell a háborút mindig is legvégső eszköznek tekinteni. „Háborút indítani annyi, mint kockajátékba bocsátkozni Istennel, mégpedig az ő dobókockáival” – írja Kamiya. De az is lehet, hogy nem a kockákkal van baj, hanem a tulajdonosukkal: nem Bush Istene az, hanem Oszama bin Laden Allahja.