Az amerikai konzervatív publicista szerint az amerikai baloldali elnökjelölteknek tanulniuk kellene az európai politikusoktól. A nyakló nélküli ígérgetés és népboldogítás következtében Amerika a jólét csapdájába eshet, ahonnan Európa éppen most próbál kikecmeregni.

„Európában divatba jött a reform. Bár sokan ellenzik a változást, az európai szociáldemokrata pártok rájöttek, hogy a jóléti állam strukturális átalakítása nem halogatható. A baloldal egyre több országban ismeri el nyilvánosan vagy hallgatólagosan, hogy a nagy állam lassítja a gazdasági növekedést és csökkenti a jólétet” – írja Jürgen Reinhoudt, a konzervatív American Enterprise Institute munkatársa a piacpárti Wall Street Journal véleményrovatában.

Franciaországban néhány éve Lionel Jospin szocialista miniszterelnök nagy felzúdulást keltett, amikor kijelentette, hogy „az állam nem oldhat meg minden problémát”. Továbbra is harsányan bírálta a kapitalizmust, de közben szép csendben számos állami vállalatot privatizált, köztük a nemzeti büszkeségnek számító Air France légitársaságot is.

Gerhard Schröder volt német kancellár 2003-ban szintén a jóléti intézmények reformjába kezdett. Adócsökkentést hajtott végre, és a munkavállalók jogainak megnyirbálásával próbált életet lehelni a halódó munkaerőpiacba.

Tony Blair ugyancsak szakított a régi baloldali eszménnyel, amely minden baj megoldását az állami újraelosztás növelésében és az adóemelésben kereste, és meghirdette a Harmadik Út programját. Sokan ezért egyenesen Margaret Thatcher politikájának örökösét, munkáspárti bőrbe bújt toryt láttak benne.

Romano Prodi olasz miniszterelnök pedig nemrég kísérletet tett a nyugdíjkorhatár emelésére. (A cikkíró is elismeri, hogy e javaslat elmaradt Prodi konzervatív elődjének programjától, és meg is feneklett a baloldali szakszervezetek ellenállásán).

„Miközben az európai baloldal jobbra tart, az amerikai egyre inkább balra húz” – véli Reinhoudt. A demokrata elnökjelöltek egytől egyig az állami szerepvállalás növelését ígérik. Minden amerikainak alanyi jogon járó egészségbiztosítást, a szegényeknek több segélyt és nagyobb támogatást adnának. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy az egészségügyi- és nyugdíjkiadások már most is alig finanszírozhatók. Ha kiszélesítik a jogosultak körét, akkor a század közepére a GDP közel felét kellene jóléti kiadásokra fordítani – majdnem annyit, mint amennyit most Franciaországban.

Az ígérgetésnek azonban nagy ára lesz – figyelmeztet Reinhoudt. „Ígérgetni könnyű, a költségvetési következmények azonban súlyosak lesznek. A jelentős kiadásnöveléssel kecsegtető jelöltek fedezet nélküli váltót állítanak ki. Az ő felelősségük lesz, ha a jóléti kiadások finanszírozhatatlanná válnak. Az elnökjelölteknek tanulniuk kellene az európai példából. Bármennyire nagy is a kísértés, nem lenne szabad abba a gödörbe manőverezni az országot, amelyből Európa éppen ki szeretne kapaszkodni.”