Egyre többen gondolják, hogy az iraki béke az ország három részre osztásával, önálló kurd, síita és szunnita államok létrehozásával lenne megvalósítható. India és Pakisztán hatvan éves története azt bizonyítja, hogy a nemzeti önrendelkezésnek nemcsak előnyei vannak.

„A ’nagy területfelosztás’ olyan kérdéseket vet fel, amelyek áthidalják az 1947 és 2007 közötti időtávot, és nemcsak az indiai-pakisztáni viszonyra, hanem a mai globális világ más régióira is érvényesek, nevezetesen például Irakra” –  írja az Open Democracy webmagazinban Ravinder Kaur, akinek 2007 januárjában jelent meg könyve az 1947-es államalapítás során elűzött milliókról.

Amikor létrehozták a hindu-szikh Indiát és a muzulmán Pakisztánt, húszmillió embernek kellett elmenekülnie a szülőföldjéről. Muzulmánoknak Indiából, szikheknek és hinduknak Pakisztánból. A brit gyarmati közigazgatás szétesése után elszabadult a pokol. Nőket erőszakoltak meg, gyerekeket gyilkoltak. Mindhárom közösség nevében fegyveres bandák szerveződtek, és még a volt gyarmati terület felosztása előtt megkezdődött az etnikai tisztogatás. Több mint másfélmillió ember halt meg.

A britek megpróbálkoztak valamiféle etnikai hatalommegosztással, és ennek jegyében hosszas háromoldalú tárgyalások folytak, de nem hoztak eredményt. Ekkor elhatározták, hogy az etnikai elv mentén országhatárokat állapítanak meg. Addigra a vegyes határterületekről már milliókat űztek el, de csak ekkor derült ki, hogy kitaszíttatásuk végérvényes. És további millióknak kellett követniük őket, immár tervezetten, de szintén nem csekély erőszak közepette.

Kaur utal rá, hogy az országok és a régiók mindig is gyakran cseréltek gazdát, de a lakosság áttelepítése kifejezetten a két világháború utáni európai békeszerződések nyomán jött divatba. 1923-ban görög-török lakosságcsere zajlott le, a második világháború után pedig németek millióit telepítették ki Kelet-Európából.

A nyugati hatalmak úgy képzelték, hogy az emberi konfliktusok fő oka az etnikai feszültség. A más etnikumhoz, illetve valláshoz tartozók nem részei a nemzeti közösségnek, és őket a többség nem tűri el. A békességnek tehát az a feltétele, hogy elkülönítsék egymástól a gyűlölködő feleket. Woodrow Wilson amerikai elnök 1918-ban megfogalmazott békeprogramjában kiemelt szerepet kapott a nemzeti önrendelkezés elve, amelynek értelmében az Osztrák-Magyar Monarchia nemzeteinek is alanyi joguk volt önálló állam létrehozására. Mint azt többek között a második világháború és a hatvan éve húzódó indiai-pakisztáni konfliktus mutatja, a recept nem vált be.

Indiában az elmúlt hat évtizedben négy fegyveres konfliktus zajlott le a „béke feltételeinek megteremtése” óta, békeidőben pedig India és Pakisztán között hidegháborús állapotok uralkodnak. Emiatt mindkét fél atomfegyverrel szerelte fel magát. Amikor India közepes hatótávolságú rakétákat fejlesztett ki, Pakisztánból menekült szikhek és hinduk tömegei ujjongva tüntettek az utcán afeletti örömükben, hogy új hazájuk immár képes megsemmisíteni szüleik földjét. A két állam létrehozása nem szüntette meg, csak nemzetek közötti konfliktussá alakította a polgárháborút.

Ravinder Kaur azt a tanulságot vonja le ebből a történetből, hogy Irakot nem szabad három részre – síita, szunnita és kurd területre – felosztani, mint ahogy egyre többen szorgalmazzák Nyugaton. Inkább azt javasolja, hogy „ne emeljetek új határokat a népek közé, hanem a határok megszüntetésén munkálkodjatok”. Nemes gondolat, csak éppen az nem világos, hogyan lehetne megvalósítani egy olyan országban, amely gyakorlatilag három részre szakadt.