Szociálpszichológusok szerint az élet végességének érzése konzervatív világnézeti reflexeket hív elő a mai emberből. A baloldal szerencséjére nem minden politikai helyzet emlékezteti egyaránt a választópolgárt az elkerülhetetlen halálra.

„A halandóság puszta gondolata egész sor jellegzetes érzelmet válthat ki: hatása alatt az emberek hajlamosabbak lenézni a más etnikumhoz, valláshoz és nemzethez tartozókat, előnyben részesíteni a karizmatikus vezetőket a racionális politikusokkal szemben, és fokozottan vonzódni a hagyományos erkölcsökhöz, szokásokhoz” – írja John B. Judis a The New Republic hasábjain. (A cikk már csak előfizetőknek hozzáférhető, de a blogtéren továbbra is olvasható.)

A szerző arra a maga által feltett kérdésre igyekszik válaszolni, vajon miért szavazott 2004-ben egy nyugat-virginiai munkásváros lakosságának többsége Bush elnökre. Az elsődleges felmérések azt mutatták, hogy a városka lakói mindenek előtt a homoszexuális házasság és a terrorizmus ellen foglaltak ily módon állást. Csakhogy ezek nem túl gyakori jelenségek a kisvárosban. New Yorkban viszont, ahol több a meleg, és a terrorfenyegetés is nagyobb, a lakosság többsége a demokrata Kerryt támogatta Bush ellenében. Politológusok úgy vélték, hogy a nyugat-virginiaiak az elveik mellett szavaztak az érdekeik ellenében. De akkor többségük mitől szavazott annak előtte két ízben is Bill Clintonra?

Judis egy új szociálpszichológiai irányzat tételében véli megtalálni a magyarázatot. Három szerző, Sheldon Solomon, Jeff Greenberg, és Tom Pyszczynski azt igazolta kísérleti módszerekkel, hogy a halandóság ténye által keltett szorongás „világnézeti védekezést” vált ki az emberekből, és ennek hatására elzárkózóbb, kirekesztőbb, tradicionalistább, egyszóval jobboldalibb álláspontra helyezkednek, mint más helyzetekben. Ugyanezt a hatást más eredetű szorongások nem idézik elő. A kutatók ezen kívül azt is bizonyították, hogy 2001 szeptemberének terrormerényletei a halandóság érzetét váltják ki az amerikaiakból. Judis ezzel magyarázza, hogy Bush elnök 2004-ben győzni tudott demokrata ellenfelével szemben. És egyúttal emiatt tartja valószínűtlennek, hogy a jövő évi elnökválasztáson is ugyanezek a tényezők döntsenek, hiszen 2001 szeptemberének emléke elhalványult.

Judis a szerzőhármas elméletét Ernest Beckerig vezeti vissza, akit A halál tagadása című művéért élete végén Pulitzer-díjjal tüntettek ki, bár elméletét a tudományos világ nem fogadta el, és csak nagy sokára kapott rendes egyetemi állást. Teóriája pedig arról szólt, hogy az emberi törekvésekben döntő szerepet játszik az elmúlástól való félelem. Ennek egyik következménye, hogy az emberek gyakran keresnek olyan hősi vezetőket, akiknek irányítása alatt szembe mernek szállni a halállal.

Solomon, Greenberg, és Pyszczynski kezdetben Becker gondolatait próbálta népszerűsíteni előadás és könyv formájában, de merev elutasításba ütköztek, és azt a tanácsot kapták, hogy hipotézisek helyett inkább empíriával foglalkozzanak. Erre empirikusan is igazolták Becker téziseit.

Becker ifjúkorában, az ötvenes években a baloldalon divatosak voltak az ehhez hasonló felfogások, Adorno és munkatársai éppen Amerikában alkották meg az Autoriter személyiség elméletét, amelynek alapján az úgynevezett F-skála segítségével bárki kimutathatta bárkiről, alkatilag hajlamos-e a tekintélyuralom elfogadására. De Becker ezt a hajlamot nem az egyes ember adottságaiból vezette le, hanem egyfajta alapvető halálfélelemből, amelyet külső hatások aktiválnak.

A három szociálpszichológus a mai világban sincs egyedül: Frank Furedi kenti szociológiaprofesszor legutóbbi könyve arról szól, hogy a nyugati világban a félelemre spekuláló politikusoknak van sikerük.

Talán azért, mert valóban több ok van a félelemre, mint másfél évtizeddel ezelőtt.