Svájcban eddig is jól szerepeltek a választásokon az idegenellenes jelszavakkal operáló pártok. De most, a parlamenti választások előtt a vezető kormánypárt nyíltan idegengyűlölő képekkel és jelszavakkal kampányol.

„Svájcban nem csupán arról van szó, hogy van, aki nem kedveli a külföldieket, és bizalmatlan az iszlámmal szemben, hanem valami sokkal alapvetőbbről. Ugyanazzal az identitásválsággal van dolgunk, mint Európa-szerte mindenütt, vagy az Egyesült Államokban” – írja Paul Vallely a londoni Independentben.

A kormánykoalíció vezető pártja, a Svájci Néppárt egyik választási plakátján három fehér és egy fekete bárány látható, a fehérek a svájci zászlón állnak, és egyikük lelöki róla a feketét. A plakátra írt jelszó pedig így szól: „A nagyobb biztonságért” 

A Néppárt referendum kiírását kezdeményezné a minaretek építésének betiltása érdekében. Dr. Ulrich Schlüer, vezető néppárti politikus szerint nem az iszlám vallással van baj: a mecseteket nem tiltanák be, de a minaretet nem vallási intézménynek, hanem az iszlám jog, a saría szimbólumának tekintenék. Márpedig – fordítja a liberális újságíró ellen annak saját fegyverét – a politikában a vallási törvényeknek, ugye, nincs helyük. (Ámbár van már két minaret, és ezek lebontását azért nem követelik.)

A párt a választások közeledtével aláírásokat gyűjt egy olyan népszavazáshoz is, amelyben azt kérdi, befoglaltassék-e a Büntető Törvénykönyvbe, hogy kitoloncolandó az országból az a külföldi, aki büntetett előéletű létére súlyos bűncselekményt követ el. Ennek az ellenfelek szerint csakis a propaganda szempontjából van jelentősége, mert a külföldi bűnelkövetőket ma is kitoloncolják az országból, csak nem bírói döntéssel, hanem államigazgatási határozattal.

De a Néppárt egyúttal törvénymódosítást terjeszt be, amely kiterjesztené a szabályt: ha fiatalkorú külföldit ítél el a bíróság büntetőügyben, egész családját ki kell toloncolni. Schlüer arra hivatkozik, hogy a közelmúltban a volt Jugoszlávia területéről származó kamaszok egy csoportja megerőszakolt egy tizenhárom éves lányt. A szülők azt mondták, nem tudják féken tartani gyermekeiket. Schlüer szerint az ilyen esetekre csak a család kitoloncolása lehet a megoldás. Vallelyt ez a náci idők Sippenhaftjára, a rokonok büntetőjogi felelősségére emlékezteti. Megjegyzi azonban, hogy a politikai ellenfelek ezt az ügyet is merő propagandafogásnak tekintik, mert a törvénymódosítás aligha kap majd többséget a parlamentben.

Az ENSZ fajgyűlölet-ügyi jelentéstevője, Doudou Diène „rasszista és idegengyűlölő dinamikát” lát működésbe lépni Svájcban, és megjegyzi, hogy az ilyen jelenségek azelőtt csak a szélsőjobboldali csoportokat jellemezték, mára viszont a demokratikus rendszer mindennapi részévé kezdenek válni. Erre Schlüernek az a válasza, hogy Diène-nek inkább a saját háza táján kellene söprögetnie: Szenegálban éppen elég súlyos gond van, érthetetlen tehát, miért máshol osztja a tanácsokat.

Christoph Blocher igazságügyi miniszter, a Néppárt első embere sem tétlenkedik: a rasszizmust korlátozó törvények enyhítésére készül, mondván, hogy ellentétesek a szólásszabadsággal.

A svájci munkaerő egynegyede, a börtönlakók csaknem kétharmada külföldi állampolgár. A honosítás nehéz feladat. Tizenkét évi ott-tartózkodás az alapfeltétel, és a helyi közösség képviselői adják meg a végső hozzájárulást – nem könnyen. Azért a többség szerint szükség van a külföldiekre.

A brit újságíró nem is az idegenek üldöztetésétől tart, hanem attól, hogy a svájci példán felbuzdulva más európai pártok is kampányuk részévé teszik a nyíltan rasszista és xenofób retorikát .

Márpedig 2004-ben már bebizonyosodott, hogy ez a fajta propaganda kifizetődő lehet. Akkor a szövetségi parlament legnagyobb pártja, a Néppárt éppen a bevándorlási szabályok szigorítása mellett kampányolt, éspedig sikerrel. Nagy botrányt keltő választási plakátján akkor svájci útlevelekkel teli üvegedényben kotorászó fekete kezek voltak láthatók.