Birodalom-e a mai Amerika? Ha igen, vajon az ókori Róma sorsa vár-e rá? És egyáltalán: jóhiszeműen is alkalmazhatók-e a történelmi párhuzamok, vagy csak propagandacélra? Egy könyv és az iraki háború kapcsán mindkét kérdésről hónapok óta heves vita zajlik.

„Róma bukásával egy ezredév nagyobbik felére sötétbe borult a világ. Lehet, hogy Amerika nem is birodalom. De akár az, akár nem, az emberiség érdekében imádkozzunk, hogy legalább annyi ideig fennmaradjon, mint Róma” – írja Gerard Baker, a londoni Times amerikai tudósítója.

Amerika iraki vergődésében sokan annak a klasszikus tételnek példáját látják, miszerint a birodalmak hajlamosak túlterjeszkedni azon a körön, amelyet birtokban tudnak tartani. Róma is ebbe bukott bele.

Mióta tavasszal megjelent Cullen Murphy könyve (Mi vagyunk-e az új Róma? Egy birodalom bukása és Amerika sorsa), cikkek százai játszanak el a gondolattal, hogy Amerikára sem várhat más végzet, mint a korábbi birodalmakra. A pesszimisták otthon hanyatlást, külhonban katonai vereséget jósolnak, és már csak az a kérdésük, kik lesznek a vandálok, akik majdan feldúlják Amerikát.

Murphy maga is azzal kezdi, hogy elképzeli, miképp festene a bukás után földig rombolva a Capitolium, a washingtoni törvényhozás épülete. De ő azért képesnek látja az amerikai társadalmat arra, hogy rugalmasan reagáljon, asszimilálja a bevándorlókat, csak a féktelen privatizációt tekinti végzetes veszélynek.

Baker szerint már az sem egyértelmű, hogy Amerika egyáltalán birodalomnak tekinthető-e. Milyen birodalom az, amely több billió dollárral tartozik alattvalóinak? Különben is, a Római Birodalom világuralma öt évszázadon át tartott, közben hadait számos esetben elpáholták a pogányok, mégsem omlott össze.

Baker a Római Császárság és a mai Egyesült Államok között csupán egy hasonlóságot ismer el: ma Amerikán kívül egyetlen államnak sincs sem késztetése, sem képessége arra, hogy mások szabadságáért fegyvert fogjon és áldozatokat vállaljon.

Történelmi analógiákkal azonban nem csupán a publicisták hozakodnak elő, hanem a politikusok is. Rendszerint a már meghozott döntésekhez keresnek indokolást a múlt eseményeiben – állapítja meg David D. Kirkpatrick a New York Timesban.

Bush elnök Irakkal kapcsolatban előszeretettel hivatkozik arra, hogy ha az amerikaiak ki nem vonulnak Vietnamból, sohasem jutott volna hatalomra a milliókat kiirtó Pol Pot-rendszer a szomszédos Kambodzsában. Ezzel akarja kivenni a vietnami adut ellenfelei kezéből. Azok ugyanis Vietnamra hivatkozva úgy vélik, ha úgyis megnyerhetetlen a háború, fölösleges életek tízezreit feláldozni, mielőtt beismernék a vereséget.

Egyébként Vietnam idején is ugyanilyen viadal zajlott a történelmi analógiákkal. A kormány a Hitlernek tett végzetes müncheni engedményt emlegette, és azt mondta, nem szabad gyávának lenni, mert az csak bátorítja az agresszort. A belső, titkos vitákban azonban ez az érv nemigen szerepelt. Annál inkább szóba került a franciák 1954-es vietnami veresége és kényszerű kivonulása, mint intő példa. A tábornokok ezt egy másik történelmi hivatkozással söpörték le az asztalról: Franciaország, úgymond, Napóleon óta nem nyer háborút.

Vietnamban a katonák az analógiaháborút megnyerték, a harctérit elvesztették. Analógiák dolgában mai utódaik is állják a sarat.