Mélyponton az olasz kormány tekintélye, és vele az egész politikáé. A baloldaliak körében is hódít egy humorista mozgalma, amely a teljes politikai osztály rothadtságát kárhoztatja. Csalódott értelmiségiek mindezért a volt kommunistákat kárhoztatják.
A baloldali tábor ma is hisz önnön „antropológiai és erkölcsi másságában. Aki baloldali, az más, mint a többiek, vagyis aki nem baloldali, az erkölcsileg gyanús” – Ernesto Galli della Loggia politológus így írja le az Il Corriere della Serában azt a kommunista mentalitást, amely szerinte ma is jellemzi a reformszocialista színben fellépő baloldali vezetőket. A várva várt reformok elmaradását azzal magyarázza, hogy a kommunisták nem tudtak szakítani gyökereikkel.
A 2006-os választásokon hatalomra került baloldali pártszövetség csalódást okozott a piacpárti értelmiségnek, amely tőle várta az állam régóta esedékes modernizációját. Semmi nem történt a protekciózásra épülő államigazgatás reformja érdekében, éspedig azért, mert a baloldali szakszervezetek minden modernizációs kísérletnek ellenállnak, a baloldali kormány pedig nem mer velük szembehelyezkedni. A koalíció nem tudna fennmaradni a magukat ma is kommunistának valló kis pártok támogatása nélkül, ők pedig ellenzik a piaci reformokat. És persze megakadályozzák az olyan választási reformot is, amely a törpepártokat kirekesztené a parlamentből.
Pedig a volt kommunisták másfél évtizede nagy esélyt kaptak. Az ügyészség hadjáratot indított a korábbi kormányzó pártok legfőbb vezetői ellen: korruptnak bizonyultak, és pártjaikkal együtt eltűntek a színről. Új pártok alakultak. A kommunisták korábban kimaradtak a hatalomból, és ezért a lelepleződésből is. Az új helyzetben bekerültek a kormányba, és alkalmat kaptak arra, hogy szakítsanak múltjukkal, de nem éltek vele. Ezért maradt fenn a kliensrendszer, és ezért ábrándulnak ki oly sokan az egész parlamentarizmusból. Másfél évtizeddel ezelőtt mindenki azt remélte, hogy most aztán megújulás következik. A mai helyzetben ilyen remény nincs.
A kiábrándulás az egész elitsajtóra kiterjed. Riccardo Barenghi arra emlékeztet a La Stampában, hogy nemcsak a nagy változásokból nem lett semmi, hanem volt kommunista vezetők lehallgatott telefonbeszélgetései tanúskodnak róla, hogy tudomásuk volt egy gyanús bankfelvásárlási akcióról. Az ügyben nyomozó rendőrtiszteket megpróbálták áthelyezni, erre vizsgálat indult a belügyminiszterhelyettes ellen, de azt eltussolták.
Pillanatnyilag az látszik a legvalószínűbbnek, hogy az egyre népszerűtlenebb baloldali kormány decemberben, a költségvetés elfogadása után megbukik, és tavasszal új választások következnek.
A politikából és politikusokból való általános kiábrándultság teremt egyre nagyobb közönséget Beppe Grillo humoristának, aki valóságos mozgalmat indított a pártok pocskondiázására. Táborát kiábrándult baloldaliak tömegei erősítik. „Tele van a hócipőnk a pártokkal, a maffiakormányokkal, a bankok lefizette sajtóval! Éljen az alulról építkező demokrácia! A polgárok vegyék ismét kezükbe sorsukat: ők döntsenek a helyi vállalatok részvényeinek felosztásáról kis- és nagybefektetők között, az ivóvíz privatizációjáról, napenergiáról, szelektív hulladékgyűjtésről, az információkhoz való szabad hozzájutásról... Az olasz politika nélkülem rohadt el, én csak kanóc vagyok a szétrobbantásában” – idézte Sárközy Júlia a bohóc-népvezér programját a NOL-on annak kapcsán, hogy Grillo 300 ezer embert hívott az utcára, hogy melegebb éghajlatra küldjék a politikusokat.
Barbara Spinelli a La Stampa legnevesebb kommentátora Grillo fellépését a Kirkegaard példabeszédében szereplő bohóc esetéhez hasonlítja. Tűz üt ki a színházban, a bohóc lihegve közli a közönséggel a hírt, de az emberek a hírhozó személye miatt azt hiszik, csak tréfál. És minél kétségbeesettebben győzködi őket, hogy meneküljenek, annál harsányabban kacagnak rajta. Végül mindenki bent ég a színházban.