A piaci alapon működő magánbiztosítóknak csak akkor áll érdekükben a betegségmegelőzésre költeni, ha hosszú távra tervezhetnek a biztosítottal. Csakhogy a biztosítók közötti verseny lényege, hogy az emberek bármikor új biztosítót választhatnak.
„Felmérések szerint az amerikaiak jelentős része úgy vélekedik, hogy a piaci alapon működő több-biztosítós rendszer a felelős az amerikai egészségügy hibáiért. A magánbiztosítókat okolják többek között a megelőzés elmaradottságáért. A reform hívei szerint a biztosítók nem érdekeltek abban, hogy a betegségmegelőzésre költsenek. Pedig elvileg megérné a megelőzésre pénzt fordítani, hiszen a kiadások elősegíthetik, hogy később kevesebbet kelljen gyógyításra költeni” – írja Ray Fishman közgazdász a Slate-en.
Fishman egy nemrég elkészült, a biztosítóváltás és a betegségmegelőzés összefüggését vizsgáló tanulmányra hivatkozik. A dolgozatot jegyző öt egészségügyi közgazdász egyebek között a cukorbetegség példáján szemlélteti a biztosítók közötti verseny egy káros mellékhatását. A betegség korai felismerésével sokszor meg lehetne akadályozni a súlyos és nagyon költséges cukorbetegség, vagy legalábbis a szövődmények kialakulását. A megelőzéshez azonban gyakori vércukorszint-mérés szükséges, és ez is pénzbe kerül. A biztosítóknak csak akkor érné meg a megelőzést támogatni, ha hosszú távra terveznének.
Csakhogy az amerikai biztosítottak nagyon gyakran váltanak biztosítót. A versengő biztosítótársaságok minduntalan új biztosítási konstrukciókkal állnak elő. A tanulmány szerzőinek becslése szerint a biztosítottak 30 százaléka évenként új biztosítótársasággal köt szerződést. Így viszont a biztosítóknak nem áll érdekükben az egészségmegóvást és a betegségmegelőzést támogatni: mire beérne a befektetés, a biztosított már könnyen lehet, hogy továbbállt egy másik társasághoz.
Hogyan lehetne a megelőzésben érdekeltté tenni a biztosítókat? A baloldalon sokan a kanadai és a francia mintában, a mindenkinek alanyi jogon járó egybiztosítós rendszerben látják az egészségüggyel kapcsolatos minden baj megoldását. Ez azonban a jelenlegi több-biztosítós modell teljes átalakítását igényelné.
A tanulmány szerzői felvetik, hogy talán elég lenne, ha az állam a felkínált biztosítási csomagok számát és a hozzájuk tartozó biztosítási díjakat korlátozná valahogy. Most ugyanis a rengeteg különböző ajánlat között nagyon nehéz kiigazodni – az emberek és a vállalatok többsége valószínűleg azért vált gyakran biztosítót, mert a felkínált új tarifacsomag egyik eleme nagyon vonzónak tűnik (miközben lehet, hogy a csomagban kínált szolgáltatás egészével nem járnak jobban).
Esetleg lehetőség lenne arra is, hogy a szövetségi állam is beszálljon a versenybe. Ha az állam egyszerű és olcsó biztosításokat ajánlana, akkor talán sikerülne a piacot, vagyis a magánbiztosítókat is rákényszeríteni, hogy könnyebben átlátható csomagokat kínáljanak. Így talán csökkenne az átlépések gyakorisága, és megérné pénzt fektetni a megelőzésbe.
Egybiztosítós rendszer, államilag szabályozott csomagok és árak, a piaci biztosítókkal versengő állami biztosító – úgy látszik, a betegségmegelőzés érdekében így vagy úgy, de mégiscsak az államnak kell kordában tartania a piac láthatatlan kezét.