Az amerikai Izrael-lobbi csakugyan befolyást gyakorol Washington külpolitikájára, de az már nem igaz, hogy az Egyesült Államok izraeli érdekekért vonult volna hadba.

„Hogy milyen befolyásos Washingtonban az Izrael-lobbi, az nemhogy nem volt titok eddig sem, de egyenesen legendák szövődtek róla. Annál nagyobb újdonság viszont a vád, hogy Amerikát Izrael támogatói rángatták bele az iraki háborúba. Csakhogy ezzel a szerzők már sokkal vékonyabb jégen járnak” – írja szerkesztőségi kommentárjában az Economist két amerikai kutató, John Mearsheimer és Stephen Walt könyvéről (Az Izrael-lobbi és az Egyesült Államok külpolitikája).

A két szerző 2006 tavaszán jelentkezett először elméletével, s akkori cikkük hatalmas vitát váltott ki. Mearsheimer és Walt az amerikai külpolitika „realista iskolájának” képviselői, amely szerint nem elvont dogmákból, hanem kézzelfogható érdekekből kell kiindulni.. A két tudós úgy véli, hogy csupán „az Izrael-lobbi páratlan erejével” lehet magyarázni az USA kiállását a zsidó állam mellett.

A két tudós azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a lobbi tagjai állítólag lehetetlenné teszik az értelmes vitát, mert mindenkire, aki káros befolyásukra fel meri hívni a figyelmet, rásütik az antiszemitizmus bélyegét. Ők sem úszták meg: sokan találták őket antiszemitának. Az ilyen típusú vádról Frank Furedi angliai szociológus azt írta, hogy az antiszemitizmus valóban gyakran jelentkezik az Izrael-bírálat köntösében, de ebből nem következik, hogy mindenki antiszemita, aki Izrael politikáját bírálja. Soros György pedig egyenesen az amerikai zsidóságot szólította fel arra, hogy nyirbálja meg az Izrael-lobbi szárnyait, mert tevékenysége Izraelnek is, Amerikának is árt.

John Mearsheimer és Stephen Walt a viták tanulságait aztán a könyvben igyekezett hasznosítani, de a bírálók szerint nem sok sikerrel. Fenntartják ugyanis azt az alapvető állításukat, hogy Amerika nem a saját érdekeiért, hanem Izrael-barát körök nyomására vonult be Irakba. Általában is kifejtik, hogy Amerikának ma már nem fűződik érdeke a különleges amerikai-izraeli viszony fenntartásához, mert ezzel szembefordítja magával az arab világot, és terrorcélponttá teszi lakosságát.

Elvben vezethetné Washington kezét erkölcsi meggyőződés is, de a szerzők ezt is kizárják, mondván, hogy Izrael léte nincs veszélyben, sőt, éppen az izraeli állam lép fel a legerőszakosabban, tagadja meg a palesztinoktól az önrendelkezést, és alkalmaz hátrányos megkülönböztetést arab lakosaival szemben. Ha pedig sem amerikai érdek, sem erkölcsi ok nem játszik közre, akkor nem is lehet mással magyarázni az amerikai politikát, mint Izrael befolyásával. Nem is olyan ismeretlen érvelés ez: a hatvanas években volt divat Amerikát azzal bosszantani, hogy Izrael dirigál neki, vagyis „a farok csóválja a kutyát”.

Az Economist teljesen elhibázottnak tartja a megközelítést. Mearsheimer és Walt is tudja, hogy Izrael kezdetben nem támogatta az iraki bevonulást, mert Iránt tartotta veszélyesebb ellenfélnek. Csak akkor változtatott magatartásán, amikor biztosították afelől, hogy Irak után Amerika Iránt is megrendszabályozza majd. Hogy akkor ki vette rá Bush elnököt a háborúra? Hát a neokonzervatív barátai. Hogy mi közük Izraelhez? Az, hogy általában Izrael-barátok. De hiszen nemcsak ők Izrael-barátok (hanem például maguk a szerzők is, saját elmondásuk szerint.) – jegyzi meg az Economist. És nem is csak a neokonzervatívok támogatták az iraki bevonulást (hanem például Tony Blair akkori brit miniszterelnök is). Mindmáig nem tudjuk pontosan, mi vette rá Bush elnököt a háborúra, de hogy nem Izrael, az szinte biztos.

Mearsheimer és Walt szerint most éppen nagyarányú történelemhamisítás folyik a sajtóban, hogy Izraelt az iraki katasztrófáért viselt legcsekélyebb felelősség alól is felmentsék. „Csakhogy éppenséggel nem Izrael támadta meg Irakot” – írja az Economist. Mearsheimer és Walt könyve „nagyon is úgy fest, mintha ők akarnák felmenteni Amerikát önnön felelőssége alól egy olyan döntés ügyében, amelyet maga hozott, a maga érdekében”.