Populizmus minden méretben és színben kapható. Mai képviselőiben csak az elitellenesség a közös vonás. A nép nevében fellépő, illiberális populizmus igazi veszélye az, hogy a korlátlan népakarat érvényesülésétől félő politikai elit egyre bizalmatlanabb lesz a demokráciával szemben.
„Elképesztő, hogy milyen sokféle politikára és milyen különböző politikusokra sütik rá a ’populista’ jelzőt. Mi indokolja, hogy Hugo Chávez baloldali, forradalmi politikáját és az antikommunista lengyel kormányt egy kategóriába soroljuk? Mi értelme Silvio Berlusconi és Ahmedinezsád iráni elnököt egyaránt populistának nevezni?” – teszi fel a kérdést Ivan Krasztev politológus az Eurozine-en.
A ’populista’ jelzőt a közbeszédben ma szinte kizárólag pejoratív értelemben, a ’demagógia’ szinonimájaként használják. A ’demagógia’ kifejezés a görög ’nép’ (démosz) és ’vezér’ (ágónosz) szavak összetételéből született, és ősidők óta negatív konnotációjú szónak számít. Olyan népvezért, illetve politikai agitátort jelöl, aki saját hatalmának megerősítése, a tömegek támogatásának megnyerése érdekében a nép érzelmeire hivatkozik, és megerősíti az előítéleteket.
A populizmus szó viszont egészen mást jelent, vagy legalábbis jelentett addig, amíg nem a demagógia szinonimájaként használták. A kifejezés nagyjából egyszerre jelent meg Amerikában és Oroszországban a tizenkilencedik század második felében. Amerikában az 1890-es évek elején alakult Populista Párt tagjai használták először. Az iparosításnak a kormánnyal elégedetlen vesztesei, a déli államokban élő farmerek összefogtak olyan képviselőjelöltek támogatása érdekében, akik nem a politikai és gazdasági elit, hanem a nép érdekét képviselik. A rövid életű Populista Párt a vasúttársaságoknak kiszolgáltatott földművesek képviseletében lépett fel. Államilag támogatott hiteleket és a vasúttársaságok köztulajdonlását szorgalmazták.
Az orosz narodnyikok mozgalma valamivel korábban alakult. A narodnyikok, az amerikai populistákhoz hasonlóan, a földművesek szószólói voltak. De, ellentétben az amerikai populizmussal, az orosz mozgalom nem alulról szerveződő kezdeményezés volt. A parasztok boldogításának nehéz feladatát a terrorizmus eszközeitől sem visszariadó radikális, gyakran antiszemita értelmiségiek vették magukra. Ők még az amerikai populistáknál is kevesebb sikert értek el. A rövidéletű orosz populista mozgalom sem nyerte el a nép rokonszenvét. A 19. század végi agrárpopulizmusok érdeklődés hiányában, végelgyengülésben múltak ki.
A politikusok körében a hétköznapi emberek érdekeire és értékeire hivatkozni, illetve érzelmeikre hatni ritkán számított szégyennek, és a huszadik században is bőven akadt olyan politikus, aki vállalta a populista címkét. Franklin Delano Roosevelt büszke volt rá, hogy adott az átlagember véleményére. Jimmy Carter sem ment a szomszédba egy jó adag tudatos populizmusért. Kampányában azt ígérte, hogy visszaadja a népnek a hatalmat. Amikor megkérdezték, hogy liberálisnak vagy konzervatívnak vallja-e magát, azt válaszolta, hogy ő nem liberális és nem konzervatív, hanem populista.
Isaiah Berlin angol filozófus és eszmetörténész Hamupipőke cipellőjéhez hasonlította a populizmust. Szerinte olyan fogalmi kategóriáról van szó, amely sok mindenre ráhúzható, de valahogy semmire sem passzol pontosan.
Krasztev elismeri, hogy a populista jelzőt olyan sok különböző politikai mozgalomra és politikusra sütötték már rá, hogy kétséges, jelent-e valamit egyáltalán. A mai populista irányzatoknak azonban a különbségek ellenére is vannak általános jellegzetességeik. A mai populisták – ellentétben például a második világháború előttiekkel – nem autoritáriusok, hanem demokraták. Nem akarják a demokratikus választásokat eltörölni. Sőt, éppen a többség nevében lépnek fel a korrupt elit vagy az idegenek ellen.
A populizmus és a demokrácia között nincs éles határ. Ahogyan Ralf Dahrendorf német-angol szociológus szellemesen megfogalmazta: „ami az egyiknek populizmus, az a másiknak demokrácia, és fordítva”.
„A populizmus nem eléggé egységes világnézet ahhoz, hogy a liberalizmussal, szocializmussal és konzervativizmussal egyenértékű ideológiának tekintsük. De a modern politikai populizmusokra mindenképpen jellemző a demokratikus liberalizmusellenesség. A populisták helytelenítik a képviseleti demokráciát, a kisebbség védelmét és a többség akaratának korlátozását.”
De miért erősödtek meg a többség akaratát a demokratikus intézményrendszer és az alkotmány ellenében is érvényesíteni akaró politikai törekvések? „A populista eszmék térnyerése a liberális politika, gazdaságpolitika és kultúra támogatásának gyengülését jelzi.” Krasztev szerint nagyon sokan úgy gondolják, hogy a kormányok, a politikusok, a parlamenti képviselők, a pártok nem a választók akaratát és érdekeit képviselik. A korruptnak beállított elitet a nép ellenségének tekintik.
„A folyamat eredményeként a populisták egyre inkább illiberálisak lesznek, miközben az elit egyre bizalmatlanabbá válik a demokratikus többséggel szemben. Ez a populizmus igazi veszélye. A populizmus korában a szakadék nem jobb- és baloldal, nem a reformerek és a konzervatívok között húzódik. Sokkal inkább a demokráciával szemben bizalmatlanná váló elit, és az egyre dühösebb és illiberális nép konfliktusa kezd kirajzolódni.”