A politikai rendszer lényegi eleme a korrupció. A választást az nyeri, akinek több a pénze és nagyobb a médiatámogatottsága. Ezért a politikus ideje egyre nagyobb részét szenteli a kampánypénz összegyűjtésének, és aztán nehéz nem a nagy támogatók kedvében járnia.

„Teremtsünk ismét olyan közállapotokat, amelyek a kampány középpontjába a jelöltek szavait és eszméit állítják, nem pedig a hadipénztárukat” – írja a Blogcritics webmagazinban Dave Nalle volt lapszerkesztő, aki egy honatya stábjának tagjaként valamikor maga is tűzközelben volt, de kiábrándult, és manapság számítógépes betűtípusok tervezéséből él. Régi szenvedélye azonban nem hagyja nyugodni, és rendszeresen politikai kommentárokkal jelentkezik az interneten.

Nalle Clinton volt amerikai elnök egyik szeptemberi tévéinterjújából idéz, amelyben elhangzott, hogy régen a képviselők és a szenátorok idejük javát nem újabb és újabb pénzgyűjtő körutakkal töltötték, hanem az év hét hónapjában parlamenti munkával, a fennmaradó öt hónapban pedig választókerületük gondjaival. Amikor Washingtonban voltak, nem utaztak haza minden áldott hétvégén pénzt gyűjteni, hogy ha politikai támadás érné őket, legyen miből műsoridőt vásárolni a tévéadásokban. Inkább olvastak, és megvitatták a politikai problémákat párttársaikkal és ellenfeleikkel.

Clinton csak azt nem mondja meg, mi a teendő. Nalle szerint a volt elnök titokban azt szeretné, ha az állam fizetné minden komoly jelölt választási kampányát. Ehhez azonban el kellene dönteni, ki a komoly jelölt, továbbá olyan emberek pénzét kellene rájuk költeni (az adófizetőkét), akiknek jelentős része egyik jelöltet sem akarja támogatni.

Ma is vannak persze korlátok, csak nem sokat érnek. A törvény bizonyos típusú szervezeteket eltilt a kampányok támogatásától, és maximálja az egy ember által adható kampánytámogatást. Van állami kampánytámogatás is, de csak azoknak, akik nem lépnek át egy bizonyos kiadási küszöböt. A nagy jelöltek inkább lemondanak az állami hozzájárulásról, csak hogy többet költhessenek. Még némelyik képviselőjelölt is dollármilliókat költ a megválasztatására, az elnökválasztás pedig összesen egymilliárdba is belekerül.

A jelöltek a nagy pénzgyűjtés közben rákényszerülnek, hogy olyan emberek támogatását fogadják el, akiknek érdekeivel aztán nehéz lesz szembefordulniuk. Két neves jogászprofesszor tavaly felvetette, hogy a politikusok ne is tudhassák meg, ki fizetett be a pártszámlára. Bruce Ackerman és Ian Ayres szerint szigorúan névtelen adományok esetében ugyanis a jelölt sohasem lehetne biztos benne, hogy aki támogatásáról biztosította, valóban átutalta-e a pénzt. A javaslat arra is kiterjed, hogy az állam minden választópolgárnak ötven dollárt bocsásson rendelkezésére, s ez az összeg csak arra legyen felhasználható, hogy eljuttassák a szövetségi tisztségekért induló jelöltek bármelyikének kampányszámlájára – névtelenül.

Nalle szerint helyesebb lenne a jelöltek által elkölthető pénzt korlátozni, mégpedig olyan mértékben, hogy újonc kihívóik is felvehessék velük a versenyt. Dolgozzanak meg ők maguk is, meg az embereik is a győzelemért. A választókat próbálják meggyőzni, ne a pénzbeli támogatókat.

Fontos lenne a média megrendszabályozása is, mert hiába vannak kampányfinanszírozási szabályok, ha a médiahátszél elbillentheti a mérleget az egyik vagy a másik jelölt felé. A médiaegyenlőséget sokkal nehezebb megvalósítani, mint a kampánypénz-plafont előírni. Nalle megoldása abban áll, hogy legyen tilos a médiakampány, amíg a jelöltek dolgoznak. Ülésezzen a ház fél évet a választás évében, s csak a másik fél évben lehessen kampányolni.

Hogy a kampányidőszak korlátozása miként garantálja a médiaegyenlőséget, az még magyarázatra szorul.