Az egyenruhát öltő ember azért hajlamos a kegyetlenkedésre, mert egy csoport azonosíthatatlan tagjának érzi magát, nem pedig egyénnek. És a másik emberben sem az egyént látja, hanem a szembenálló csoport tagját.

„Ha az emberek a névtelenség, vagy a láthatatlanság védelmében tudják magukat, nagyobb valószínűséggel fognak rosszat cselekedni. Ha tehát ráébresztjük őket, hogy igenis felelős egyének, akkor, ha van is bennük agresszív hajlam, nem az fogja irányítani cselekedeteiket” – írja a londoni Timesban Martha Nussbaum, a Chicagói Egyetem és a Harvard jogász- és etikaprofesszora.

Nussbaum alapos bírálatnak veti alá a harminchat évvel ezelőtti nevezetes stanfordi börtönkísérlet vezetőjének, Philip Zimbardónak új könyvét (A Lucifer-effektus: mitől lesz a jó emberből gonosz).

Zimbardo híres börtönkísérletében 24 egyetemistát véletlenszerűen két csoportra, börtönőrökre és rabokra osztottak. A kísérlet civil alanyai közül az őrök egyenruhát, gumibotot és napszemüveget kaptak (az utóbbit azért, hogy kizárják a szemkontaktust a rabokkal). Az őröknek azt mondták, hogy rendet kell tartaniuk a rabok között, de fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. A börtönőr szerepét játszó diákok egy része mégis kifejezetten szadisztikus cselekedetekre ragadtatta magát. A rabok többsége pedig az áldozatszerepet vette magára. Zimbardo szerint a kegyetlenkedő egyenruhások kihágásaiért a körülmények voltak okolhatók, amelyek a normális, középosztálybeli fiatalokból is előhozták a kegyetlen smasszert.

A kísérlet aktualitását az adja, hogy amikor az iraki börtönkegyetlenkedésekért bíróság elé állítottak néhány amerikai katonát, Zimbardo a védelem szakértőjeként erre hivatkozva állította, hogy a körülmények a felelősek, az egyén elsősorban áldozat.

Nussbaum elismeréssel szól arról, hogy Zimbardo alázatra és empátiára int: gondoljunk csak bele, vajon biztos-e, hogy mi egészen másként viselkedtünk volna a bűnös egyenruhások helyében. Sőt, az sem perdöntő, ha igennel válaszolunk: bizonyos körülmények között az ember olyan szörnyűségekre képes, amilyeneket sohasem feltételezne magáról.

Az 1971-es kísérletet azonban tudományos szempontból nem tekinti bizonyító erejűnek. Főleg azért, mert Zimbardo nemcsak kutatásvezető volt, hanem afféle börtönparancsnok is, és ebben a minőségében kifejezetten arra ösztökélte az „embereit”, hogy mutassák meg a „raboknak”, ki az úr a háznál.  Márpedig egy hiteles kísérlet alanyainak nem szabad tudniuk, milyen magatartás nyerné el a „megrendelő” tetszését. Ráadásul nem minden börtönőr volt egyformán szadista. Volt, aki „csak” annyiban volt bűnös, hogy társai kegyetlenkedéseit látva nem tiltakozott. Sőt, akadt olyan is, aki hangot adott nemtetszésének.

Az elmúlt három évtizedben a pszichológia számtalan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a tekintély és a társak hatása néha a legrosszabbat hozza ki az emberből (ha a kommunizmus és a fasizmus példájából nem tudtuk volna). De a kutatások az agresszivitásra hajlamossá tevő belső tényezőkre is rámutattak. A bizonytalanságra, a félelemre, a magunk testi mivoltával szembeni undorra, a hamis férfiasságképre, amely azt sulykolja, hogy mások iránt együttérzést mutatni gyengeség, és így tovább.

A tanulságok levonásakor Zimbardo is megemlíti, hogy a fiatalokat kritikai gondolkodásra kell nevelni, ha azt akarjuk, hogy nehéz helyzetekben felelős egyének legyenek. Bátorítani kell őket, hogy kérdőjelezzék meg a tekintélyt a családban és az iskolában, mert így lehet a személyes felelősség kultúráját kiépíteni.

Nussbaum ezt azzal egészíti ki, hogy a gyermekeket együttérzésre is nevelni kell. Ehhez beleérző képességre, vagyis fantáziára van szükség. Nussbaum szerint evégből a mainál nagyobb szerepet kell adni az iskolában a művészeti oktatásnak.

Az tehát megoldódott volna, mitől lesznek emberségesek a távoli jövő egyenruhásai. Már csak azt kellene tisztázni, mi lesz a maiakkal, akiket még nem ebben a szellemben neveltek.