Az antiglobalista kanadai publicista legújabb bestsellerében azt igyekszik bizonyítani, hogy a nyugati politikusok a katasztrófák utáni bizonytalanságot gazdaságpolitikai reformok bevezetésére használják. És ha nincs katasztrófa, akkor a kapitalizmus hívei majd csinálnak.
„Naomi Klein világában nincsenek véletlenek. A Katrina hurrikán után sok fekete volt kénytelen elhagyni a várost, és az állami iskolák többségét privatizálták. Szerinte a szabad piaccal szembeni ellenállást voltak hivatottak letörni a Pinochet chilei diktátor és az argentin katonai diktatúra idején alkalmazott kínzások és gyilkosságok. A kommunizmus összeomlása utáni Lengyelországban és Oroszországban, illetve a 80-as években hiperinflációtól sújtott Bolíviában a politikai bizonytalanság tette lehetővé a népszerűtlen sokkterápiát. És Irakban is valami hasonló történik” – olvassuk Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász recenzióját Naomi Klein A sokkterápia doktrínája, avagy a katasztrófakapitalizmus tündöklése című nemrég megjelent könyvéről.
Naomi Klein kanadai születésű baloldali publicista már 2000-ben megjelent és magyarul is olvasható No Logo című könyvében is a globális kapitalizmust bírálta. Akkor elsősorban a harmadik világ szegényeit kizsákmányoló multikról, és az ő érdekeiket szolgai módon kiszolgáló helyi vezetőkről szedte le a keresztvizet. Nemrég megjelent könyvében azt szeretné bizonyítani, hogy a nyugati politikusok a második világháború óta arra használták a természeti, gazdasági és politikai katasztrófák utáni bizonytalanságot, hogy népszerűtlen neoliberális gazdaságpolitikai intézkedéseket hozzanak, általában sokkterápia formájában.
Klein elsősorban Milton Friedman tavaly elhunyt libertárius közgazdász nézeteit kritizálja. Rögtön az első oldalon emlékeztet a Katrina hurrikánt követő napokra, amikor Friedman úgy vélekedett, hogy a pusztítás adta lehetőséget kihasználva végre privatizálhatják New Orleans iskoláit. Ha a szülők szabadon megválaszthatják, hová íratják be gyerekeiket, akkor versenyhelyzet teremtődik, és az oktatás színvonalasabb lesz – érvelt Friedman. Klein természetesen arra is kitér, hogy Pinochet antikommunista katonai diktatúrájának neoliberális gazdaságpolitikáját a „chicagói fiúk”, Friedman tanítványainak közreműködésével írták. Pinochet alatt a gazdaságot teljesen átalakították. Privatizálták az állami vagyont, és csökkentették az állami újraelosztást. Magánnyugdíj-biztosítókkal váltották fel az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszert. Maga Friedman is ellátogatott Chilébe, és 1975-ben A szabadság törékenysége címmel előadássorozatot tartott a monetarista gazdaságpolitikáról. Egy rövid megbeszélés erejéig Pinochet elnök is fogadta. Friedman 1982-ben a Newsweek magazinban méltatta Pinochetet, aki „elvi alapon állt ki a szabadpiac mellett”. A „chilei gazdasági csodát” pedig a második világháború utáni német gazdasági újjászületéshez hasonlította.
A friedmani sokkterápia receptjét alkalmazta Jeffrey Sachs Dél-Amerikában, Lengyelországban és Oroszországban. Az instant kapitalizmus hozzávalói: szabad kereskedelem, adóreform, dereguláció, privatizáció. A lényeg az állami bevételek növelése és a kiadások egyidejű csökkentése. Az eredmény általában nem is maradt el. Lengyelországban az árak az egekbe szöktek, a munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt. Oroszországban is elszaladt az infláció, az ipari termelés visszaesett, az állami vagyon jelentős része kétes hírű biznyiszmenek kezébe került, a bűnözés hihetetlen méreteket öltött.
Klein szerint minden jel arra vall, hogy Amerika szántszándékkal teremt Irakban kaotikus viszonyokat. Az állam és az infrastruktúra szétverése utáni anarchiában ugyanis lehetőség lesz majd a szabadpiaci kapitalizmus neoliberális gazdaságpolitikájának bevezetésre, egyebek között az olajmezők privatizálására. De a kínai kommunista rezsim elnyomó politikáját is a szabadpiaci kapitalizmus rovására írja: a Kommunista Párt mindent a termelésnek és exportnak rendel alá. Sőt, Klein szerint még a Jugoszlávia elleni 1999-es NATO-beavatkozás valódi oka is az volt, hogy megtörjék az ország kapitalizmusellenes vezetőit (nem pedig a koszovói etnikai tisztogatás megakadályozása).
A könyvet még a baloldali érzelműek is óvatos távolságtartással fogadták. „Bizonyára akadnak olvasók, akik összeesküvés-elméletnek tekintik – jegyzi meg Stiglitz, aki maga is a néhai Friedman ellenfelei közé tartozott. Annyi mindenesetre bizonyos – folytatja –, hogy a szabadpiac fundamentalista hívei sosem tartották sokra a jól működő gazdaság fenntartásához szükséges társadalmi intézményeket, és a jóléthez elengedhetetlen szélesebb társadalmi összefüggéseket.”
Mások nem virágnyelven fogalmazzák meg az észrevételeiket. „Klein éppen csak azt az apró tényt felejti el megemlíteni, hogy a sokkterápiát olyan válságok idején vetették be, amelyeket emberek milliót nyomorba döntő és kivégző kollektivista diktatúrák idéztek elő – írja Terence Corcoran gazdasági szakíró a kanadai National Postban. Elég nagy rá az esély, hogy a következő állam, ahol a sokkterápiát alkalmazni fogják, Klein bezzegországa, Venezuela lesz. Klein Hugo Chávezt a modern kollektivizmus és az új szocializmus hősének tekinti. Csakhogy Venezuela a gazdasági válság szélén áll.”
Ha az összeomlás bekövetkezik, és Chávez megbukik, akkor minden bizonnyal Friedman elveit kell majd alkalmazni. És Klein ismét előveheti kedvenc vesszőparipáját, és a chávezi politika romeltakarításával járó minden gondot és nehézséget megint Friedman és a neoliberális gazdaságpolitika számlájára írhat majd.