A franciaországi elővárosi lakótelepeken csönd van, de csalóka csönd. A színes bőrű bevándorlók gyermekei és unokái kitaszítottnak érzik magukat, és nem várható tőlük más válasz, mint hogy elutasítsák a többségi társadalmat.

„2005 őszének lázongásai után nagy volt a megdöbbenés, de az elővárosokban azóta sem változott semmi. A bevándorlók leszármazottaiként nyilvántartott fiatalok ma is ’belföldi külföldiek’” – írja Robert Castel történész és szociológus a Le Nouvel Observateurben.

Mint a Metazinban is olvasható volt, a baloldali hetilap attól tart, hogy a francia állam immár nem képes integrálni a bevándorlókat, és azok több generációja elkülönült társadalmat kezd alkotni. Robert Castel most kifejti, miért.

Franciaországban nincs apartheid, a nagyvárosok külső negyedeiben álló lakótelepek nem gettók, de kétségtelen, hogy lakosságuk etnikailag mindinkább egyneművé válik. És ezzel csak fokozódik az ott felnövő fiatalok társadalmi kudarcának esélye. Az iskolában nem viszik semmire, szakmai jövőjük nincs, és már annak is örülniük kell, ha naponta leesik egy kis trógerolás a fekete gazdaság útvesztőiben.

Az ott lakókra rásül a bélyeg: a társadalom nem veszi hasznukat, viszont félnie kell tőlük. A lakótelep nem gettó, nem mondhatni, hogy e fiatalok ki vannak rekesztve a társadalomból, de az biztos, hogy belül sincsenek, mert nem vár rájuk elismert szerep odabenn.

Az államnak természetes kötelessége, hogy gondoskodjék a közrendről. De a szociális biztonságról is gondoskodnia kellene. És ahol ez utóbbi kötelességét a leginkább elhanyagolja, éppen ott lép fel rendteremtő szerepében a legnagyobb erővel és a zéró tolerancia jelszavával. A 2005-ös lázongást a kétségbeesés robbantotta ki. Nem szélsőbaloldali vagy iszlamista agitátorok szervezték-szították. Iskolákat felgyújtani bűn, amelyre nincs mentség. De felelősek érte az iskolák is, mert nem töltik be egyenlőségteremtő küldetésüket.

Amikor a 2005-ös félelem eloszlott, a társadalom megkönnyebbülve állapította meg, hogy elműködik ez a demokrácia úgy is, ha időnként ki-kirobban valami a nagyvárosokban. Az akkori fogadkozások hamar feledésbe merültek. Másrészt viszont az iszlamista terrorizmus kapcsán a muzulmán vallás egésze kerül a vádlottak padjára, márpedig Franciaországban ötmillió muzulmán él, és ráadásul a fiatalabbak nyolcvan százalékának nincs is szoros kapcsolata a vallásával.

A megbélyegzettek és kirekesztettek egyre inkább arabnak, muzulmánnak kezdik tekinteni magukat, ha már nem lehetnek a francia nemzet teljes jogú tagjai.

Hogy ez a folyamat mennyire visszafordíthatatlan, azt Castel szemlátomást nem tudja eldönteni. De megállapítja, hogy Franciaország mára több kultúrájú és etnikailag is többszínű országgá vált, továbbá, hogy egyre mélyül az etnikai szakadék.

Breton származású francia lévén emlékeztet rá, hogy az ország hajdan képes volt a vad bretonokat integrálni, lehetővé téve modernizációjukat, amiért ő személy szerint hálás Franciaországnak. Akkor hát miért ne lenne képes a köztársaság ugyanerre az egykori francia gyarmatokról befogadott bevándorlók leszármazottaival?

Castel nem említi meg, hogy a bretonok integrálása ezer évet vett igénybe. És bőrük színében, sőt, évszázadok óta vallásukban sem különültek el az ezer év első felében amúgy is még csak alakulófélben lévő francia nemzettől. Egyébként az első félezer év nagyjából háborúskodással telt, s a végleges bekebelezést hozó nagy francia forradalom sem volt épp békés lefolyású. Ha a breton modellnél nincs jobb megoldás, akkor csakugyan nagy a baj.