Miért ne káromkodjuk? Mert rossz. És miért káromkodunk mégis? Mert jó. Minden attól függ kinek rossz, kinek jó, mikor és hol.

„A politikai beszéd már-már olyan szabad, mint az utópiában. A késő esti politikai kabarék olyan szavakat vágnak a politikusok fejéhez, amilyenekért egykor kivágták volna a nyelvüket. A közösüléssel és az anyagcserével kapcsolatos kifejezések ügyében viszont a közhatalomra bízzuk, hogy eldöntse, mi mondható ki nyilvánosan, és mi nem” – írja a New Republicban Steven Pinker pszichológus, arra utalva, hogy állami intézmények megbüntethetik a rádió- és tévécsatornákat az illetlen nyelvhasználatért. Pinker nyelvhasználatról írt könyve A gondolat anyaga. A nyelv, mint ablak az emberi természetre szeptemberben jelent meg.

Vajon miért oly érzékeny e témára mindenki, a politikusoktól a könyvkiadókon át a nagyközönségig? Sokan úgy vélik, hogy a profán beszéd magától értetődően árt az erkölcsnek. De hogy miképp ártanak az erkölcsnek az illemkódexek tiltólistáján szereplő, a szexualitással és anyagcserével kapcsolatos kifejezések, azt még senki sem magyarázta meg.

A káromkodás kezdetben természetesen az egyház által szentté nyilvánított fogalmak megszentségtelenítését jelentette. A szekularizáció előrehaladtával a vallási tartalmú káromkodás is vesztett hatásából. Az angol nyelvben az „Isten”, a „Pokol”, az „átok” szavak helyét a szexualitással és az anyagcserével kapcsolatos vulgáris szavak vették át a durvának szánt kiszólásokban.

Az utóbbiak azért számítanak tabunak, mert a természetes undor érzete kapcsolódik hozzájuk. Az emésztési végtermékek a legkülönbözőbb kórok hordozói. És ugyanez vonatkozik az őket kibocsátó szervekre is.

De a tabu kiterjed a szexualitással kapcsolatos egyéb kifejezésekre is, és ezt a progresszív gondolkodók végképp érthetetlennek tartják, mondván, hogy a nemiség a legtermészetesebb dolog a világon, és nincs benne semmi utálatos.  Ahogy Jaroslav Hašek a Švejk első részének utószavában fogalmazott, „a jól nevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.”

Csakhogy a szexhez kapcsolódhat erőszak, nem kívánt terhesség, betegség, és az ilyen esetek többségében a nő a szenvedő alany. A szexszel kapcsolatos durva kifejezések olyan aktust vetítenek a hallgató elé, amelyben nincs a felek között egyenlőség, valamilyen kényszer lép fel, és a gyengébb fél megbélyegződik. Ezért lehet e szavaknak sértő hangzásuk. Ráadásul a nemiséget ma is tabuk övezik. Az emberek általában nem közösülnek a nyilvánosság előtt, nem cserélnek partnert vacsoránál, nem szeretkeznek közeli rokonaikkal. Tehát ha vannak is ilyen vágyaik, ezeket elfojtják. Ettől a tabutól van ereje a szexuális tartalmú káromkodásnak.

Pinker ezután tanácsokkal látja el az olvasót. A nyilvános előadást tartókat eltanácsolja a vulgáris beszédtől, mert hogy ezzel azt árulják el, hogy mással nem képesek fenntartani a hallgatóság figyelmét.

Ugyanakkor tiltani sem volna szerencsés a káromkodást, mert egyik legérzékletesebb nyelvi eszközünktől fosztana meg bennünket. Az irodalomban a vulgáris beszéd nélkülözhetetlen ábrázoló kellék, de a mindennapi életben is igen kifejező lehet.

Hogy mi számít faragatlan beszédnek, az persze koronként és országonként változik. Pinker cikkében például mindegyik csúnya szó a maga kendőzetlen valójában szerepel. Ebben az ismertetésben csak körülírtuk őket.